"Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány."
Hosszú évek után egy nagyon régi kedves ismerősbe botlottam az FB -n.
Középiskolába
egy osztályba jártunk, jóban voltunk, időközönként együtt lógtunk,
elmondogattuk egymásnak a kis dolgainkat, de az érettségi után
megszakadt a kapcsolatunk.
A
másik közösségi oldalon ott vagyunk ugyan egymás ismerősei között, de
valahogy ez a mostani jelölés arra késztette kedves volt
osztálytársamat, hogy írjon pár sort nekem.
Röviden válaszoltam, amiből azért érzékelhető volt, hogy mi mindent éltem meg az elmúlt években.
A
reakcióból az jött le, hogy valamibe nagyon beletrafáltam, hamar
megfogalmazódott, hogy jó lenne találkozni, valahogy sejtettem, hogy
lesz miről beszélgetni.
Ritka
élményben volt részem, mindössze 3 óránk volt, nagyjából sikerült
elosztani, fele - fele arányban használtuk ki az időt, ezt megelőzően még soha sem sikerült ennyire röviden
és tömören, mégis jól átláthatóan összegeznem az elmúlt
jó pár évemet.
Annyira jó
érzés volt, hogy nem kellett gondolkoznom azon, hogy mit mondhatok el,
vagy mit nem, mert valahol tudtam, hogy megértő fülekre talál a
mondandóm, a mostani élethelyzetem, az útkereséseim. - Rég beszéltem
magamról ilyen felszabadultan, tabuk nélkül.
Kíváncsian vártam régi - új ismerősöm történetét, ami be kell valljam nem lepett meg.
Egy hosszú házasság, ami - sajnos - nem más mint a társas magány....
A szeretet helyét átvette a birtoklási vágy, a vágy helyét a kötelesség, a közös élmények helyett pedig ott a fásultság.
Döbbenten
hallgattam a velem szemben ülő ízig - vérig energikus, igazi NŐtől,
hogy hogyan küzd a házassága börtönében, ahelyett, hogy valójában ÉLne.
Közös
program semmi, gyerekekkel még csak - csak, de kettesben szó sem lehet
róla, se egy vacsora, se egy hétvégi kiruccanás, egyedül meg nem mehet,
mert az hogy veszi ki magát, ha egy tisztes családanya elmegy valahová a
férje nélkül.
Közben
meg láttam lelki szemeim előtt a kamasz lányokat, akik ebben a
környezetben, ebben a hangulatban szocializálódnak, ez a minta, ezt
viszik tovább.
És saját magam is láttam, hallgattam... volna... ha nem válok el, akkor én is így lennék, itt tartanék.
De nem tudom mit mondani, okosnak lenni ilyen helyzetben nem lehet.
Elmeséltem
azt, ami velem történt, elmondtam, hogy mik azok a dolgok, amiket
megéltem a válásom óta eltelt időszakban, hogy az egyedüllét először
megkönnyebbülés, egy idő után viszont nem öröm, hanem teher és néha
átvált élhetetlen magánnyá.
Beszéltem
arról, hogy mindez mennyire nehezíti meg a hétköznapokat, és mennyire
gátja az ismerkedéseknek - hogy mindent újra kezdeni nem egyszerű,
ugyanakkor meg mikor, ha nem most?
Érdekes beszélgetés volt, mert láttam azt az utat, amit én is járhatnék, ha nem
döntök 10 évvel ezelőtt a továbblépés mellett.
Az
már más kérdés, hogy ez az időszak mennyire küzdelmes volt, hogy mennyi
nehézséget és csalódást hozott, és hogy mennyire nem szeretem az
egyedüllétből fakadóan időközönként rám törő magány érzését.
Mindennek
ellenére nem tudnám magam elképzelni egy olyan kapcsolatban, ami a
társas magányról szól - tulajdonképpen amikor én vetettem véget egy
kapcsolatnak a szakítás oka ez volt: különböző okokból kifolyólag, de
egyedül éreztem magam a másik mellett.
Sajnos
mire ezt észrevettem már késő volt... mert annál jobban kötődtem, hogy
könnyedén el tudjak szakadni, így minden egyes lépés, ami ezzel járt
fájdalmas volt.
Egyedüllét? vagy Társas magány? Hogy hol az igazság? Nem tudom... talán félúton... Egyik sem jó.... Legalábbis nekem nem...
"Az élet magányos dolog, csak erről mi emberek, szeretünk elfeledkezni,
mert társas lényekké szocializálódtunk. Lelkében legbelül, mindenki
egyedül van, és sokszor azok leginkább, akiket hangos lárma vesz körül."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése