A lepkévé vált hercegnő

Hónapok teltek el, míg a télből tavasz lett, s közeledvén a nyárhoz egy boldog napsütéses napon a hernyó egy tanácstalan indíttatásból felmászott a távoli fa tetejére a kis lepkéhez.

Nem ment közel, mert naponta hogy látta, figyelgette őt a távolból is, tudta, érezte hogy neki már többé nincs helye régen oly nagyon szeretett lepkéjénél. Más társaságában vélte látni több ízben rövid ideig.

Valóban. Néha mellé-mellécsapódtak kéretlen repkedők, hosszú lábakkal rendelkező pocsolyalakók, akik csápjaikkal igyekeztek lehúzni őt a fák sűrűjébe, a zavaros vegetáció barnaságába. Mert a kis lepke játékossága, vidámsága sokakat vonzott, de ő nem szerette a kifejlett, készen kapott díszpompás színekben, a napfényben talmin csillogó szárnyakat, így jobbára magában repkedett vidáman a friss tavaszi széllel.

Miközben víztől átitatódott szárnyaival is hitte, hogy van valaki, aki elég bátor és kitartó lesz ahhoz, hogy a lentről felfele tartó meredek és nehéz utat megtegye, hogy valamikor fenn a napfény magasságában egymásra találjanak és együtt repdessenek tovább a tavaszon át a nyárba míg újra ősz és tél nem lesz.

Ebben a magas szabad, ámbár üvegablakokkal teli toronyszobában lakott a lepkévé változott hercegnő, aki külsőre másnak talán rút, de annál több belső vonzalommal bíró herczegét várta.

A régi, soha el nem múló átok fogságában remélte ezt nappal egyszerű cselédlányként a királyi udvarban, míg lepkeként a fa ágai között fényfürdőzve nem szállhatott szabadon, a sötét és zord éjszakákat pedig vágyálmai között önmagában töltötte el fenn a toronyszobában.

Egy szép tavaszi napon, mikor lenn a fűben nyulak ugrándoztak vidáman, meg-megállva eszegetni a répával borított mezőn, hangok hallatszottak fel a várudvarból.

Ismerős szavakat hallott ki az ismeretlen hangból. Olyan érzések lepték el a hercegnőt, mintha róla mesélne valaki odalenn vágyait kitárva, hiszen mindaz ami felhallatszott élete része volt egykoron. Álmaiban megfogalmazott szavak hangzottak el mintegy válaszként arra, hogy talán nem hiába vár toronyszobájában.

Kinézett hát az ablakon. A magasból lenézve azonban egy szegény, botjára támaszkodó púpos hátú öregembert látott, amint remegő kezében egy varangyos békát tart.

Folyt.