A NEM elvált ember szeretője

"A férfiak a hűtlenséget nagyvonalúan kezelik, úgy vannak vele, hogy az alkalmi szex mozgatója és lényege csupán a nemi vágy, nincs köze az érzelmekhez, vagyis nem veszélyezteti a házasságot. Csupán testi kötődés a drága és élvezetes sporthoz, a szexhez. A hűtlenkedő családos férfiak ráadásul tudományosan is megmagyarázzák, miért jobb alkalomadtán belemenni a laza, kötetlen viszonyba, mint mondjuk elmerülni az internetes pornó világában, hiszen az érzelmi elidegenülés és a virtuális viszonyok sokkal, de sokkal ártalmasabbak a kapcsolatra nézve, mint a tényleges hűtlenkedés."

Sok oka lehet, hogy "más", "házas - különél", "házas" és egyéb függőségi (v)iszonyban létezőként beregisztrál egy társkereső oldalra valaki. (Mindkét nemre igaznak érzem a mondandóm ezért nem különböztetem meg ebben a vonatkozásban a férfiakat és nőket.)

Teszem hozzá nem ítélem el, gondolom mindenkinél oka van, hogy keresgél a másik, meglévő mellett, mellé.
Az már más kérdés, ha valami nem működik, akkor miért nem tesz tevőlegesen ellene, helyette pótcselekvésként inkább a horgászattal próbálkozik, hátha az RV -n lévők magánya már odáig fajul, hogy köztes megoldással is beéri valaki.

Sokszor olvasni arról a kérdésről, hogy társas magányt, vagy az egyedül létet nehezebb -e megélni, a magam szerény véleménye szerint a társas magány ellen lehetne tenni - igaz, ahhoz a másik fél is kellene, de ha nem hajlandó erre, akkor részemről alkalmazandó szabály, hogy akkor nem konzerválni kell azt az állapotot, hanem kilépni belőle. Ami megint csak nem egyszerű, mert akkor befigyelhet az egyedül lét opció - ami meg lássuk be azért nem éppen trópusi nyaralás....

Azt is értem én, hogy a mai világban a kötöttségek, és legfőképp az anyagiak komoly gátját képezik annak, hogy a meglévő függőségtől szabaduljon az, aki valamiért nem érzi jól magát ott ahol van, de indok lehet a gyerekek, a velük való kapcsolat alakulása miatti félelem, nem beszélve arról, amikor a gyerek eszköze a másik röghöz kötésének.

Lehet, hogy a látszat egy normális családi idill, de ezek a gyerekek milyen mintát visznek magukkal? Ami kívülről díszes csomagolás, de belülről rothad, annak szagát a bent lévők mind érzik, nem csak akik a romlás okozói.

Szóval valahogy eljut odáig a helyzet, hogy ami hibádzik azt máshonnan pótolja valaki, olyan társaságát és közelségét keresi, aki nem érzi a benti szagokat, mert de jó is azt néha elfelejteni, ha valami bűzlik.

Azok, akik a kötelékektől függetlenül keresik párjukat meg értetlenül lesik, hogy mit is szeretne az, aki mindenféle ürügyet és kifogást talál arra, hogy mi az, ami a röghöz köti.

Jó esetben elmondja a korlátokat, rossz esetben magában tartja így csak marad a találgatás, mit is szeretne elérni a nem függetlenként csábító.

Ennek mentén 2 út járható: az egyik, hogy valamilyen keretek között, de a másikra odafigyelve, értékelve a pótlékot adó emberi lényét és igényeit, létrejön egy újabb látszat. Játszmákkal és taktikákkal, praktikákkal, kis táblácskákkal, amik bármikor felemelhetők, mondván én az elején megmondtam, hogy.... - és a mondatot fejezze be mindenki saját vérmérséklete, netán tapasztalata szerint.

A másik út, hogy még ennyi sem adatik meg, annak, aki a nem elvált ember szeretőjévé válik, hanem pusztán annyi a felé vetített igény, hogy amikor a másiknak éppen kedve szottyan fogadókészség legyen a közeledésre. Közös program kizárt, jó reggelt és jó éjt meg végképp, hiszen az már valamiféle kötődés vagy függőség, vagy nem is tudom mi.

A második variációt mondjuk nők részéről nehezen tudom elképzelni, az első variációval találkoztam már úgy nem egy esetben, hogy a nő volt, aki nem tudott, nem akart kilépni abból, amiben élt, mégis kereste azt, ami változást hozhat.

Az az igazság bármelyik is legyen azzal a tudattal létezni, hogy annak az örömenergiának a gyümölcsét más arassa le, mint akitől beszerezhető igencsak nagy alázatot követel meg, attól, aki a szerető szerepére vállalkozik.

Azt pedig inkább nem minősítem, ha aki nem elváltként partnert keres, annyira tartja csak a másikat, hogy amikor kedve tartja az rendelkezésre álljon.

Nem elvált ember szeretőjének lenni vagy elvált ember szeretőjének lenni oly mindegy abból a szempontból, hogy mindkettő alkalmazkodást igényel, abból a szempontból viszont nem mindegy, hogy a nem elvált által teremtett szitukban a haverok és egyéb időtöltés mellett a függőség démonaival is meg kell küzdeni.

 "Oltsd el a régi tüzet, mielőtt újat gyújtasz!"

Elvált ember szeretője 2.

- "Én nem leszek többé elvált ember szeretője!" - mondta barátnőm, és ezzel hetekre elegendő útravalót kaptam a tépelődéshez.
Mélyen igaz az "elvált ember szeretője" jelző, rengeteg újonnan verbuválódó társas kapcsolatra.
Mert a férfiember, egyszer régen, csak úgy, mint az asszonyember, megházasodott. Persze nem egymással, akkor most itt nem is lenne bejegyzés.
Inkább én is egy mással, és te is egy mással. Ahogy ez lenni szokott.
Aztán éltek, nem annyira boldogan (na jó, még ez se igaz, volt abban boldogság is, mert különben minek lett volna az egész küzdés.)
Beleadtak apait-anyait. Őszintén.
Aztán jött - így, vagy úgy - a krach: válás, vagyonmegosztás, gyerekelhelyezés - és aki eddig a legfőbb szövetséges volt, abból első számú közellenség lett. Jobb esetben csak egy keserű mosoly kiváltója. Rosszabb esetben elpusztítani való szörnyeteg.

Mikor férfiember és asszonyember hopp! - kiesett a traktorbelsőből, ahol addig élt, az első dolog, amit észrevett: hú, de tágas a világ. (És tele van másneműekkel. Hol bujkáltak ezek eddig? :D)
A második, hogy ezen a tágas rónaságon rohadtul fúj a hideg szél.
Ez a szél aztán gyorsan egymás mellé sodorja, de el is fújja egymástól a kalandozókat.
Amúgy is: az ember még abban sem bízhatott meg, akit őszintén, fiatal szíve minden hevével maga mellé választott, és aki egyszer azt mondta neki, hogy "igen".
Akkor mit gondoljon ezekről a portyázó idegenekről?
És, hogy még bonyolultabb legyen, a férfiember átérzi a lelkiismeret-furdalást. Mert a lelke mélyén tudja ő jól, hogy választott asszonyának hol, milyen paraméterekben vette túlságosan igénybe a tűrőképességét. Hol siklott félre életük vonata, és milyen tevőleges, vagy mulasztásos része volt ebben.
A férfiember tehát nem hülye. Sőt.
Ráadásul a férfiember - már amelyik normális!! - kis hálát, tiszteletet mindig fog érezni ex nejével szemben. Végül is, ő hordozta szíve alatt emberünk gyermekeit, gondozta, nevelgette őket. Ez elvitathatatlan érdem, minden anya, aki gondoskodik gyerekeiről, vitán felül megérdemli a megbecsülést érte.
Ha ehhez még a lelkiismeret-furdalás is csatlakozik, emberünk eljövendő életére vonatkozóan veszélyes elegyet kapunk.
Tegyük fel, hogy a széles-tágas vadászmezőkön megismerkedik valakivel, aki felkelti az érdeklődését.
Igen ám, de a férfiember rugalmatlan teremtmény, s mint ilyen, a régi beidegződések, szokások, értékrend mentén éli az életét. És mindenáron, görcsösen bizonyítani akar. ..na nem neked. Veled semmi dolga: most ismert meg, kis kamaty, jobb esetben vacsi/virág (hoztam neked virágot...) és ennyi. Érzelmeket nem fogsz kiváltani belőle. Legalábbis tartósakat nem, amíg fogoly a saját múltjában.
Ha valami tartós nála, szegénykénél, akkor az az ex-szel szembeni bizonyítási vágy. "Faképnél hagytál, nem bíztál bennem, pedig nézd, én mégis jó vagyok! (Jó pasi, menő üzletember, vagy legalább mintaapa, ha már az előzőek - objektív okok miatt - nem lehetségesek.)
Persze, az ember akkor is szereti a gyerekeit, ha történetesen férfiból van, tehát nem mondom, hogy a motivációi között az ex-nek való megfelelés az egyetlen, vagy legfőbb. (Tudoraim szerint ilyen indíték nincs is. :D) Ez rendjén való is. Szeresse a családját, nincs is jobb egy családszerető férfinál.
Azonban, mihez kezdj ezzel a helyzettel te? A férfiember fejében kis skatulyák vannak. Az egyik skatulyára rá van írva : család. A másik skatulyára: szerető.
Véletlenül se nyit ki két skatulyát egyszerre. Nehogy a dolgok összekeveredjenek. ...még a végén nem tudná szegényke, mi, hová való.
Egy nőnél ezek a dolgok kicsit másképp vannak. Neki az lenne a legfontosabb, hogy körülvegyék őt a szerettei. Lehetőleg mindannyian. Gyerekek is, szerető is. Ezért sok nőnek az sem okoz nehézséget, hogy elfogadja a párja gyerekeit, családját.
Na a férfinál olyan skatulya, hogy "szeretőm szerettei", olyan nincs. Vagy csak valami távoli, poros zugban, eldugva, bezárva, elsüllyesztve. (Nehogy már még ezekkel is nekem kelljen bajlódni. Mit képzel ez magáról. .."ez" természetesen a szeretője...)
Szóval, elvált ember szeretőjének sanyarú a sorsa. Ha a család kitalál valamit, emberünk ugrik és végrehajtja. Közben arról is elfeledkezik, hogy Te egyáltalán létezel. (Zárva ama skatulya...)
Ha viszont Te, mint normális nő, szeretnéd őt bevonni a saját családod dolgaiba, ugyanebbe a falba ütközöl. (Szeretőm szerettei? Azok milyen állatfajhoz tartoznak?)
Nem akarja, hogy Te részt vegyél az ő családjának az életében (hiszen Te nem oda tartozol), és fusztrálja, ha Te szeretnéd, hogy ő a Te családod életében részt vegyen (hiszen ő nem oda tartozik).
Ezzel csak az a baj, hogy ha nem enged ebből a hozzáállásból, tényleg nem lesztek részesei egymás életének.
Elvált ember szeretője tehát csak kuksol otthon, és örül neki, ha kedvesének néha eszébe jut, hogy kinyissa a "szerető" feliratú skatulyát.


Néha át kellene lépnetek a saját árnyékotokon, fiúk. Mert a tágas vadászmezőkön annyira fúj a hideg szél, hogy még akkor is nehéz azt a picike melegséget megőrizni, ha szorosan összekapaszkodtok a párotokkal. ...egyedül meg mégiscsak jobban átjárja a testeteket a hideg...

Ego vs lélek

 "A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve - anélkül, hogy ezt észrevenné - tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni. Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár - ha az ego hatalma megtörik."

Az ego vagyok én? Vagy a lélek aki bennem lakozik?, - az ego pedig csak egy önkép, ami azért csalóka mert nincs két ember, aki egyformán látna. :-) - Jó kérdés....

És az is elgondolkoztató, hogy azt tudjuk elfogadni társként, barátként, aki egy kicsit úgy lát bennünket, mint mi magunkat.

Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az egonk által vezérelt "igényeinket" nem tudjuk és nem is szabad teljes egészében feladni, mert akkor már önmagunkat is feladjuk.

Az egora direkt nem kerestem semmilyen meghatározást, mert én most valahol ott tartok, hogy számomra az a fontos, hogy megtaláljam azt a dolgokban, amit számomra jelentenek :-)
Így lett az ego egyfajta önkép :-), ha úgy tetszik kapcsolat a belsőm és az engem körülvevő dolgokkal és hogy azonosulni tudjak a "kinti" világgal le kell(ene) tudni rakni az egot :-)

Ez most azért is foglalkoztat annyira, mert a nagy útkeresésem és önmagam megismerése, elfogadása egy kicsit a spirituális létem táplálását igényelte, ennek köszönhetően eljutottam egy helyre, ahol tök jól fel lehet töltődni és az egotól távoli, a lélekből fakadó szeretet és elfogadást mutatja meg. - De azt kell látnom magamon, hogy mindentől nem fogok tudni elvonatkoztatni, mert igenis vannak olyan (hűűű ez lehet nem jó szó rá, de) "kritériumok?", amik túlmutatnak azon, hogy mindegy milyen, csak szeressen...

Talán azért is nehéz manapság a szó szoros értelmében társat találni, mert viselkedési formát tekintve a génjeinkben mást hordozunk, mint amit a környezetünk megkíván és szereptévesztésbe kerülünk, a férfiak ezért nem tudnak mit kezdeni a nőkkel és a nők ezért állnak csodálkozva, hogy akkor most mi is van és hogy is kellene megjelenni ahhoz, hogy a férfi észre vegye a nőt.

Az ego... hát igen... jó pár dolgon túl kell tudni lépni és igen, talán a pasiból attól lesz férfi az én szememben valaki, ha azt látom rajta, hogy képes erre a lépésre.

A nők (én is) alapvetően érzelmeik által vezéreltek, az ego léte egy felvett szerep, amit nem szeretek, hogy itt van velem, bennem.

De a túlélés miatt nélkülözhetetlen...

Ez pedig támadásra és ítélkezésre ad okot :-)

Fura dolog ez...

Megjelent az RV -n ez a Randi Andi coach... na én voltam nála, jó nagy lenyúlás, amit csinál, komolyan ha páran, akik ott vagyunk egy ideje, vállalnánk társkeresési tanácsadást, hatékonyabbak lennénk, mint Ő... No. Ő is azt képviseli, hogy márpedig a pasik is azokkal a görcsökkel küzdenek, mint mi nők, és nem mernek kezdeményezni. mondtam OK, de az én mentalitásom meg olyan, hogy nem szívesen kezdeményeznék. - Na ezzel nem tud mit kezdeni, erre a nagy tapasztalatával sem tudott megoldást mondani.

Aztán itt van, ami a tantra estek meg a mauri kapcsán is előjött, hogy igenis van férfi női minőség. Igaz mindkettő bennünk van, és az a jó, ha tudjuk, hogy mikor melyikre van szükség és nem tolódik el egyik a másik rovására, mert ha eltolódik, akkor abból már szerep lesz és nem jó, ha egy kapcsolaton belül szerepek vannak és nem azt éljük meg, ami belülről fakad.

A természetben is úgy van, hogy a hím udvarolja körbe a nőstényt nem? És a nőstények a kevésbé feltűnőek olyan egyformák, "szürkék" - és abból választ a díszes hím.  - De lehet rosszul tudom, biológiából sosem voltam jó....

Ha nem is ezen az állati szinten kellene működni, de az azért túlzás, hogy tényleg ott állnak a bikák a dombtetőn és várják, hogy a tehén caplasson fel hozzájuk.

Erre írtam a tantra kapcsán, hogy elfelejtünk nőként és férfiként létezni... igen én elvárom egy ismerkedés során, hogy a férfi minőség az ne ott jelenjen meg, hogy beindítom a másikban a kémiát, hanem már a fellépésben, a közelítésben mutassa meg magát. Ha én kezdeményezek úgy érzem, hogy ebbe a férfi minőségbe gyalogolok bele, egyben fel kell venni egy olyan szerepet, amit nem érzek a magaménak.

De mások vagyunk és ezek a belső határok is mások mindenkiben.

A tantra lehet ebből a szempontból nem tesz jót, mert pontosan ezt erősíti bennem, és azt a (maga)biztosságot adja ami arra terel, hogy NŐ legyek... keltsem fel e figyelmet (lájk, kedvenc), de ne én legyek, aki kezdeményez.

Felmerült az is, hogy egy kapcsolat elején "neveljük" a másikat. Én meg nem nevelgetnék, terelgetnék senkit sem. Felnőttek vagyunk, legyen már annyi önismerete és önkritikája mindenkinek, hogy ne kelljen nevelgetni. Ahogy én sem szeretem, ha nevelgetnek, nevelni se szeretnék. - még akkor se, ha az a látszat, hogy magától jön rá dolgokra. Nem. Ez kemény dolog, főleg egy ismerkedésnél, ott igenis tegye magát oda az ember.

Az más kérdés, hogy aztán egy kapcsolaton belül hogyan alakítjuk, formáljuk egymást, de nekem olyan kapcsolat nem kell, ami úgy indul, hogy a másikat formálgatni kell.... és olyan férfi sem kell, akit formálgatni kell, akinek akkora az egoja, hogy nem is látszik tőle, hogy nekem kelljen az egoja mögé látni, meg beférkőzni oda...

Mindezt a 2 tantra est gondolati világára felfűzve tudtam megtenni (hogy én vagyok a fontos), a lelkem, és nem vagyok hajlandó arra, hogy a lelkemet (=ami jó nekem) az "ego" (= józanság) alá rendeljem, mert pont azt mondták 2 este is, hogy az "ego" -t kellene félretenni és nem gondolkozni, hanem élvezni, ami a testemnek, lelkemnek jó.

"Az életet igazán csak akkor élvezhetjük, ha van, akivel ezt az élvezetet megoszthatjuk."

Nemek

 "A nemek közti kommunikáció különbsége:  a nemek eltérő értelmezése.

- Miért nem beszélget velem?

- Miért akarja, hogy beszélgessek vele?”

Tegnap este volt egy beszélgetésem, ami két szempontból is nagyon érdekes. Egyrészt látni azt, hogy a férfiak mennyire másként értékelik azokat a dolgokat, amiket nőként "jelzésnek" veszünk, vehetünk, a másik pedig az, hogy úgy látszik néha férfi szemmel is érthetetlen egy - egy lépés, megnyilvánulás, amit egy másik férfi tesz, ha "amúgy" érdektelen a nő.

Azért tartom hitelesnek a véleményt, mert aki mindkét szereplőt "ismeri" a valósághoz közelebbi képet tud láttatni, és nélkülözte a "nőcis" találgatásokat is az eszmecsere.

Úgy tűnik ez az időszak a lezárásokat hozza magával, mostanában több olyan döntést kellett hoznom és meglépnem, ami változást, változtatást jelent.

Az az igazság, hogy azok az ismerkedési hatások, amik az RV létem alatt értek magamhoz vittek közelebb, nem azokhoz, akikkel ismerkedtem.
Ezeket a tapasztalatokat inkább a személyes kapcsolataimban, a való világban tudom érvényesíteni.
A szándék és elszántság, hogy ott leljek társa egyre inkább alábbhagyott. Értékes emberi kapcsolatokra, barátságokra tehettem szert a naplónak köszönhetően.

Többeknél olvastam arról, hogy tudjuk -e, hogy valójában kit, miért és hogyan szeretnénk magunk mellett tudni, nem csak egy idealisztikus képet kergetünk -e, hogy amit a másiktól várunk, amit a másikban keresünk tulajdonképpen mi saját magunk vagyunk és emiatt nem vesszük észre a valódi személyiséget.

Egy hétvégi levélváltás alkalmával találtam azt írni, hogy tudom (lehet túlzottan is?), mit szeretnék megélni egy kapcsolatban, de már nem rohanok sehova, kivárom azt a férfit, aki fogékony arra amit én tudok nyújtani. - Ahogy kedves barátnő egy kellemes estét követő beszélgetéskor féltésből mondta: túl sok fájdalom ért már ahhoz, hogy újabb és újabb megalkuvásokat kössek, hogy azok árán bonyolódjak valamibe, amibe nem kellene... - és igaza van.

Az az igazság, jó érzés volt, hogy van aki aggódik értem, ettől az utóbbi időben elszoktam.

Ahogy azt is jól esett olvasni egy levélben, hogy a levél írója szívesen segítene egy korábbi hangulatomból való kimozdításban.

Ezek olyan gesztusok számomra, amit nagyra értékelek, mert nem jellemző arra a világra amiben élünk, és a legfurcsább, hogy mindezt olyanoktól kapom, akiket nem rég ismertem meg.

No de vissza az "igényekhez" - szóval szerintem nem baj, sőt! igenis jó dolog, ha meg tudjuk fogalmazni milyen kapcsolati minőséget szeretnénk. Ez óhatatlanul magában hordozza, hogy azt a minőséget kitől is kaphatjuk meg, ergo máris gyártottunk egy ideált magunknak, akit felöltöztetünk valamilyen paraméterekkel.

Hogy ez mennyire kőbevésett? - Kinél hogy... Van úgy, hogy egy -egy adatlapon az elvárásoknál kész személyleírást lehet találni, van ahol semmit - egyikkel sem tudok mit kezdeni, és van ugye a -tól -ig meghatározott elképzelés.
Ez utóbbit én azért kedvelem, mert valamilyen szinten be lehet lőni, hogy közös érdeklődés esetén a személyes benyomás milyen lesz.
A magam részéről úgy gondolom ezt a dolgot, hogy ha valaki közel érzi magához az én gondolatvilágomat, és megkeres - függetlenül attól, hogy mi van az adatlapomon - már egy értékelendő dolog.

És itt jön az a bizonyos önbizalom, már annak a részéről, aki a megadott (szerintem azért mozgásteret adó) paraméterekbe mégsem fér bele, hogy meg meri -e lépni azt, hogy megkeres, vagy sem - , ha igen, akkor értékes kapcsolatok, beszélgetések, együtt gondolkozások alakulhatnak ki.

Megértem azt is, aki elfárad ebben és elköszön tőlünk, hiszen alapvetően nem erre vágynánk, hanem arra, hogy otthonunkban legyen aki vár, akit várhatunk, akire jó rácsörögni napközben, ha valami jó dolog történik, akinek a kedvéért azon gondolkozok, hogy mi finomat főzzek holnapra, mit együnk vacsira, akit csak úgy kézen lehet fogni, hogy együnk egy fagyit a közeli cukrászdában etc.

Egyáltalán nem csodálkozom azon sem, hogyha időről időre visszatérnek azok, akik egyedül vannak, mert ez mégis csak egy közösség, - de más, mint a face -, mert teljesen normális emberi igényünk az, hogy érezzük tartozunk valahová, figyelnek ránk.

" A szeretet mindenekelőtt a csendben való figyelem. Szeretni azt jelenti, hogy figyelsz."

G. I. Jane

Pár napja eljutottam oda, hogy a tévé jobban vonz most, mint az aktív társkergetés. Mert néha télleg fogócska megy csak itt. :) Na így tegnap éjszakába nyúlóan néztem a G.I.Jane-t. Láttam már, csak most más szemszögből nézve ... érdekes volt látni a mérhetetlen kitartást, a meg nem alázkodást pusztán azért, mert célja van a másiknak, mert valamit kitűzött maga elé, mert elvei vannak.

Eszembe is jutott egyből a társkereső oldalak mínuszba menő, vagy jobb esetben stagnáló lelkesedése, kitartása hogy egy komolyabb, hosszabb futamidejű párkapcsolatot is letegyenek az asztalra a hitelen túl. Nagyon sok megalkuvást látok, amikor inkább lejebb engedik a mércét (már ahol van), csakhogy legyen már valaki ... vagy feladják és kiszállnak, aztán visszajönnek mégis ... amikor maguk se tudják mit is akarnak az élettől, a társtól.

Aztán eszembe jut, mi lett volna, ha Jane feladja, mikor provokatíve kiszedték a kiképzésből és elfogadja netán, hogy csak játékszer volt, megalkuszik a politikával ... mintha az itteni oldal silányságával-léhűtőségével-szexoldali minőségével elégednénk meg, holott tudjuk, hogy ennél többet érünk és lehet másképp is. 

Elég sokan tátják a szájukat és várják a sültgalambot, hogy majd a nőci belehuppan a zölükbe. Lakjon a szomszédba, mert se kedv, se semmi távolabb menni, várni nem tud, türelem nuku. Előfizetőként levelet nem ír, inkább gombot nyomkod ... teflonszámot küld egyből és kiakad miért nem hívom, ő nem levelezik. Pedig ... először levelező, aztán nappali, majd esti. Nemde? Ha valamit kihagyunk ... na jó, lehet repülve is hegyetmászni szó se róla. Csak nekünk nem nőtt szárnyunk! Nem vetted még észre? :) 

Igen. Jócskán kell kitartás a megfelelő társ megtalálásához mindkét oldalon. Mert selejt, silány, spambe való bőven akad. Olyan valaki nincs egyébkén, akinek célja is van, tud tenni érte, küzdeni és kitartani? 

Ja. Tudom. Max a kiképzőtiszt. :) Hurrá. :tapsviharsmilie

Belevaló, határozott pasi kerestetik. Kitartás, önbizalom előny. Jelentkezés itt. Dolgozni nem kell. Szeretni igen!

És ez nem Expressz hirdetés .... Apród.hu. :)))

Amikor Nő és Férfi egyenrangú felek és kölcsönös a tisztelet.

Érzelmi nihil

Érzelmi nihilségnek hívom azt, amikor az ember csak van. Igaz hogy szeretet veszi körül, de valójában azt nem tudja átélni, mert elveszik a teendőkben, a kötelezettségben, a kötelességben, az elvárásokban, amikor nem járja át minden porcijákát a szeretet érzése. Minden porcikáját és minden idegszálát nem borzolja át egy kellemes meleg lágy szellő, amitől még a hideg is futkozhat rajta... az is kellemesen fog esni.:)

Ez van munkahelyen, amikor kötődünk a kollegákhoz, hiszen egyfajta közösség az is, szeretjük is őket a magunk módján még a legutálatosabb főkönöt is, de azért hiányzik valami, főképp miután egész héten velük töltjük az idő nagy részét.

Ez van hétköznap mikor munkától megfáradtan hazaesünk és jóformán csak kaja, tévé, meg a szex és alvás hiányzik még a napból, pedig ott van minden, a család, a társ, a gyerek, de valahogy mégis hiányzik az a plusz valami.

Ez van mikor hétvégén, vagy épp szabadság alatt, vagy kis pihenős napon az időt haverokkal töltjük, mert kell a kerti party is, a csajok kidumálása... vagy a csajos séták, pletyipartyk a pasik kibeszélésére, vagy a szülőnek való segítség a ház körül, netán elmenni csavarogni a gyerekkel, a családdal együtt. Mindeben ott van a kötődés a másik iránt, a szeretet, a kapcsolat függvénye.

Mégis, mégis hányszor érezzük azt, hogy jajdejó, letelt a munkanap, lehet kis pihenő, feltöltődés, aztán ... eszünkbe jut a bevásárlás, a házimunka, a tanulás a gyerekkel, vagy beesik egy váratlan vendég és estére úgy esünk be az ágyba, hogy b@ssza meg holnap megint munka és mégcsak nem is pihentem, nem is volt olyan jó.

Hányszor érezzük azt, hogy jajjdejó péntek és pörgünk ezerrel, hogy hurrá hétvége, lehet ezt-azt csinálni, kipihenni a heti melót... aztán vasárnap arra eszmélünk, hogy basszus úgy elment az idő a semmire, hogy a lényegre nem is volt idő, hétfőn meg kezdődik minden előlröl.

Amikor vagyunk, csináljuk a megszokott dolgokat és mégis hiányzik valami. Az a valami, amit egy Társ tud.na nyújtani nekünk. Ugye hányszor jutunk el ide nap, mint nap ... hétről hétre?

Amikor olyan jó lenne, ha ott lenne a másik. Csak úgy. Mert fáradtak vagyunk már mindketten. Nem is a munkától, hanem úgy benn, lelkileg is kimerültünk már és nehéz így mindent húzni, csinálni. Amikor hiányzik nem a felszín, hanem már ott legbelül valami, a másik, hogy oda egy picit beférkőzzön és ott legyen pár órát, egy napot legalább, de egy hét is kevés lenne ... hogy úgy istenigazából töltsön rajtunk. Hogy bírjuk tovább.:)

Átölelni a másikat csak úgy, hogy de jó hogy itt vagy, hogy végre magamhoz ölelhetlek, hogy kicsit megállhat és megpihenhet az ember. Kicsit összebújni, odabújni a másikhoz, együtt, amikor azt se tudni, kinek hiányzik a másik jobban, ki kit ölel szorosabban.

Aztán aprón, finoman elindulhatnak a kezek kis simogatás a karon, a mellen, a testen ... és még mindig bujunk, mert nagyon jó pihenni a másikon, a másikkal. És miközben simogatod gyengéden... talán kicsit szusszantok is egyet közösen. Nem! nem alvásról van szó, hanem lelki pihiről belül. Majd egyszer csak arra eszmélsz az álomkóros simogatás közepette, hogy a másik is ébren van, kipihente kicsit magát és egyre erősebben szorít magához...

Ez már nem a fáradt, nem a rohanós, nem a kapkodós ölelés ... sokkal jobban esik. Némi vágy is van benne. Vele tartasz. Hogy jól esik a simogatás, a finom összebújás és többet szeretne. Érzed rajta, ahogy magához húz, ahogy átölel és önkéntelenül is adod neki azt, amit érzed, hogy szeretne. Mert te is azt szeretnéd, mert mindketten ugyanazt szeretnétek. 

És akkor elindul bennetek egy olyan érzelmi hullám, ami feltölt jócskán. Nem azonnal, hanem fokozatosan. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is többletet ad ebben a cudar világban. Amikor a simogatás és ölelés felforrósodik és úgy néztek már egymásra, hogy a másik szemében ott van minden. Minden, amit jelentesz neki, amit szeretne. Mondania sem kell, mert látod és érzed. Elindul a vágy lavina mindkettőtökben és először lassan, majd egyre inkább szenvedélyesen egymás rabjai lesztek.

Már nem attól pörögsz, már nem attól szédülsz el, hogy hurrá vége a hétnek, hanem attól hogy a másik megszédítette úgy az agyadat, mint legbelül is minden idegszáladat és testileg lelkileg töltődsz vele, mellette. És csak vagy és csak öleled, szorítod magadhoz forrón, csókolod szenvedélyesen, simogatod gyengéden, érzéssel és vele vagy. Érzed minden porcikájában a forróságot, a szenvedélyt, ahogy mindketten kiengeditek magatokból a hétközben rátokrakódott út porát.

Na ha ezt átélted fejben ... ha túl vagy pár agyi erekción és kipihentnek, feltöltöttnek érzed magad elméletben ... akkor szakíts időt a másikra is és éld át vele is ugyanezt. Akkor tudni fogod, mit graffitiztem itt és mi az érzelmi feltöltöttség.

Kellemes pihengetést mindenkinek. :)

Elvált ember szeretője...

Írtam többször egy gondolatot az elvált ember szeretőjéről naplómba, mikor párunk hétköznap szívesen lát minket bármikor, de a hétvégét mással tölti. Nos. Nem tudom értékelni az ilyen dolgokat, mert ennyi toleranciát nem lehet elvárni a másiktól, hogy a legértékesebb időben egy az egyben háttérbe tegye magát. Hogy a dolgos, nehéz, kemény és túlhajszolt munkavilágos hétköznapokba jusson csak ránk, nőkre idő ... míg a pihenős hétvégét a "társ" a családdal, az exel, a gyerekekkel, a haverokkal, akárkivel tölti.

Megkérdem és asszem joggal: milyen társ az ilyen? Hogy pont akkor nem figyel, nem törődik a másikkal, amikor annak is pihenésre lenne szüksége. Elvégre hétköznap mi is dolgozni kényszerülünk. Vagy nem? Nem lehetne és nem lenne némiképp kölcsönösebb, tán kellemesebb is, ha az együttre olyan idő is jutna, ami minőségben is ott van? Hogy rákészülsz igenis a másikra és nem két munka közepette figyelsz rá, megszokásból.

Hanem azért, mert fontos neked és mert szeretnél törődni vele, időt szakítani rá. A hétköznapok elvárásaiban, frusztrált kötelezettségeiben elcsépelődhet a kapcsolat. Hétvégén aki kizárja a másikat az életéből akármi ok miatt (mert a család nem csípi az újat, mert a gyerek-ex féltékeny-irigy, mert a haverok megszólják és mert csak úgy), az veszít a legtöbbet. Mert értékes idejét olyanokkal tölti, akik soha nem fogják tudni úgy szeretni, ahogy egy Társ önzetlenül. Háttérbe vonulhatunk egyszer-kétszer-háromszor ... biztos, hogy negyedszerre észre is veszed talán, hogy nem vagyunk ott. Na de hol is leszünk mi ekkor?

Írtam akkor, hogy ebben az egészben, amikor a másikat kizárjuk fél életünkből ... a slusszpoén az, hogy a hétköznapi dolgos, fáradt, nyügös ráncokat mi simítjuk ki. Miközben élvezni nem tudjuk, mert más kapja meg ... az ex, a gyerek, a szülő, a haver-koma-jóbarát örülhet neki hogy uggyan milyen frissek és fittek is vagyunk.

Képzeld el, hogy főzöl valami írtó finomat, aztán jön a haver-család és megeszi, neked meg nem marad. Kitartás, kedv van, megcsinálod újra, semmi gáz. Na azt meg a szomszéd eszi meg, mert éppen beesik és nem mondod neki azt az illem miatt, hogy hát nem kínálod meg. Ő se hagy neked semmit. Süthetsz-főzhetsz újra ismét.

Hogy egy idő után letörik a lelkesedésed és azt fogod mondani, hogy b@ssza meg most már elég volt!, én is szeretnék enni és élvezni a főztömet az tutti!

Nahh... ez most csak egy hangos gondolat, mert néha elég lelombozóan tudnak viselkedni a pasik, hogy arra sincs idejük, annyit leírjanak: szia, nem fogok ráérni, de teljen kellemesen a hétvégéd. Ennyi. És máris jobban esik az embernek, nem tűnik pofátlan nemtörődömségnek és nem ír az ember jánya baromságokat félig felborzolt tüskékkel.

Ugye, hogy a bujós Sünike sokkal kedvesebb? Na jó lenne vigyázni rá! Csak úgy halkan súgok.