Egy internetes társkeresés margójára

"Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka."

Hosszú évekkel ezelőtt egy nagy csalódást követően üres estéimen úgy gondoltam, hogy - jobb híján -  virtuális csevegéssel ütöm el az időmet.

Az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő Gyaloglón tengettem napjaim végén az éjszakának egy részét.

Regisztrációmat követően nem sokkal megtalált egy srác, akivel nem akadt el a beszélgetés a paraméterek  és a sablonos kérdés: "Te milyen kapcsolatot keresel itt?" tisztázását követően.

Beszélgettünk. Sokat és egyre többet. Sajátos kontrasztot alkottunk, én a következetes és vonalas gondolkozásom és életvitelem az Ő lazaságával és felületességével szemben.

Cseteltünk, estéről estére vártam ott lesz -e ahol én, aztán később azt lestem zöldül -e az msn - n vagy sem. Nem tudom mikor láttam Róla fényképet először és azt sem tudom, hogy én melyik éppen aktuális nyaraláskor készült fotómat küldtem el neki, az első benyomásom az volt, hogy nem is értettem miért beszélget velem, hiszen ránézésre minden ujjára találhat nálam akár 10 évvel fiatalabb 20 - 25 éves csajt...

Az első találkozásig hosszú idő, majd 4 hónap telt el, igaz 2 hónap után volt egy kísérlet, de azt az utolsó pillanatban lemondtam - volt is belőle némi sértődés, de aztán csak beszélgettünk tovább, így jött el a Húsvét, amikor személyesen is összefutottunk.

Innentől 2 év alatt egymás életének részévé váltunk, de elköteleződés nélkül. Aztán vége lett a rendszeres találkozgatásoknak, de nem tűntünk el egymás látóköréből. A személyes kontaktot nem én kezdeményeztem egyik alkalommal sem, jó barátként tekintettem korábbi Kedvesemre.

Ez a rövid összefoglalója annak, ami múlt heti RV -s leköszönésem előzményét jelenti.

Történt ugyanis, hogy emberünk a jó pár évvel ezelőtti szakításunk ellenére nem adta fel, újra és újra megkeresett, abban bízva, hogy megpróbálhatjuk újra együtt.

Én az előzmények után sokáig következetesen távol tartottam magam Tőle, tiltakoztam az ellen, hogy bármi közünk is legyen egymáshoz, barátként szívesen beszélgettem, és vitattam meg a dolgaimat Vele, de nem szerettem volna ennél többet. Mindezt erősítette a jelenleg közöttünk lévő ~1000 km távolság.

Az elmúlt hetekben azonban valami megváltozott bennem.

Sok - sok beszélgetés, és a tantra estek hatására másként kezdtem szemlélni az engem körülvevő világot és embereket.

Nem tudom mi mért és hogyan történt, egyszer csak nem tiltakoztam az ellen, hogy találkozzunk és azt is tudtam, hogy a másik fél közeledése nem fog túl nagy ellenállásba ütközni.

A naplós elköszönésemre érkezett egy reakció, ami azt a kérdést veti fel, hogy ott az RV -n miért nem tudunk így hozzáállni a dolgokhoz,  könnyen tovább lépünk, ítélkezünk a másik felett ismeretlenül, az elkövetett hibák végzetesének bizonyulnak egy - egy ismerkedés során, és nem adunk lehetőséget egymásnak.

A válaszom az volt, hogy mivel nincs hagyományos értelemben vett fórumozásra lehetőség, nincs csetszoba, ahol "félre lehet vonulni", annak érdekében, hogy személyessé tegyük az ismerkedést, nagyon nehéz a valódi személyiségünket megláttatni.

Annak idején a Gyalogló lehetőséget adott arra, hogy beszélgessünk, meggyőződésem néha csak azért álltunk szóba egymással, mert nem volt más, akivel beszélgethettünk volna és a na mizu? kezdetű bejelentkezésből igencsak tartalmas csetelés kerekedett ki, ami idővel magával hozta azt is, hogy élőben is jó lett volna beszélgetni.

Az RV -n sokan védik, óvják a saját kis világukat, a valódi énjüket, - ez jól látható volt abból, hogy az Őszi naplós talit érdektelenség övezte - a virtuális világ adta biztonságot pár kivételtől eltekintve nem sokan adták, adtuk volna fel.

Hogy miért nem tud a többség emberségesen egymás felé fordulni nem tudom, csak azt, amit én tapasztaltam: esélyt sem adva az újdonságnak és annak varázsának, többnyire a múlt árnyéka kísért, sértődött, a világgal és önmagával haragban lévő emberek sokasága próbálja a maga igazát bizonyítani, ahelyett, hogy nyitottan, érdeklődve teremtene kapcsolatokat, amiből az egyik talán úgy alakul, hogy számára is meglepő módon jól érzi magát benne.

Nekem több ismerős is akadt az RV -n, akit nem tekinthettem potenciális lehetőségnek, viszont a levélváltások, beszélgetések hatására másként láttam dolgokat és hozzájárultak ahhoz, hogy eljutottam oda, ahol most tartok. A többség azonban erre nem vevő, ha nem a Királylányt, vagy a Királyfit látja meg a másikban, akkor azonnal tovább lapoz.

Én ezt a mostani helyzetet annak köszönhetem, hogy volt valaki, aki kitartóan, időről időre kíváncsi volt rám, arra mi van velem, a gyermekemmel, vagy egyszerűen arra, hogy mi a véleményem erről. vagy arról. Nyitott volt felém és ha elutasításba ütközött, azon sem sértődött meg, Az, hogy ez így alakult rengeteg beszélgetésnek köszönhető, - a magam részéről a tanulság pedig az, hogy átértékelve a dolgaimat, magamat, a helyzetemet, teljesen felesleges az ész által vezérelten következetesen tiltakozni valami ellen, amiről nem is tudom milyen, hiszen az elmúlt évek alatt mindketten sokat változtunk.

A "két" netes ismerkedés között majd 10 év telt el, a titok nyitja most sem más, mint akkor volt:  őszinte érdeklődéssel beszélgetni azzal, aki valamiért emberileg fontos.

"A nőt fokozatosan kell megismerni, szép lassan, mint ahogy a jó bort sem öntjük le a torkunkon azonnal, hanem kóstolgatjuk, ízleljük a nyelvünkön, ahogy szétterül, s mikor már minden sajátosságát kiismertük, akkor térünk rá újabb fokozatra: kortyolunk még egyet, új ízeket keresünk. (...) Az út a másik megismeréséhez önmagában már élvezet. Soha nem értettem meg azokat a fiatalokat, férfiakat, akik azonnal ágyba hurcolják a nőt. És megkezdődnek az elgondolkodtató, megfontolt beszélgetések, kézszorítások, egymás szemébe nézések, melyek felkészítenek minket arra, amit amúgy is mindketten akarunk. De mennyivel szebb és emberibb így!"