Használati útmutató kezdő randilovagok számára

Ezt egy kezdő társkeresőzőnek írtam... azt hiszem, késő volt minden jó tanács... :D


(csak, hogy lásd, hogy törődök a sorsoddal…J)

1./ Ember, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. (Naponta 126-an jönnek rá ennek a mondatnak az igazságtartalmára. Sajnos, már túl későn…J)

2./ Itt semmi nem az, aminek látszik. Vagy az ellenkezője, vagy annak az ellenkezője, vagy x a gyök alatt.

3./ Hogy klasszikusokat idézzek: ez az a hely, ahol a gömbölyűt cipelik, a szögletest pedig gurítják.

4./ A szexről: aki tudja csinálja, aki nem, az nem beszél róla. Itt a többség bölcsen hallgat inkább..

5./ A távolság az oldalon lélektől lélekig mérhető. Ettől néha a maradék értelme is elvész a dolognak.

6./ Minél gyorsabban igyekszel innen elkerülni, annál hamarabb kötsz ki újra itt.

7./ A menetelő zombik közül biztos, hogy nem az indul el Feléd, amelyik elől nem menekülnél el gyorsan.

8./ Ami Neked jó az a másiknak tutira nem. Jobbik eset, ha csak egyszerűen nem értik a nyelvedet. Vedd úgy, hogy Kínába csöppentél nőt keresni. Szépek, és ferde a szemük… J

9./ Ha elég hosszú időt töltöttél itt, megtanultad a helyi szabályokat, és értékelhető irományokat fabrikálsz a naplódba, utolér a randisztárok sorsa: kialakul a saját rajongótáborod. Ne legyenek illúzióid Velük kapcsolatban. Nagyra fogják értékelni, hogy szórakoztatod őket. Csak szeretni felejtenek el.

10./ Ne ess tévedésbe! Ha 40 év múlva megtalálják a csontvázadat egy klaviatúrára száradva, az oldal NEM fog saját halottjának tekinteni. Tehát: nem Feltámadunk, hanem: Fel! Támadunk! J

A hernyó és a lepke

 

Egyszer volt valahol a nagyvilágban egy hernyó és egy lepke.

A lepke épp újonnan kapott, szép színes szárnyait próbálgatta a napfényben vidáman, mikor a hernyó meglátta őt a fa tetejéről.
Oda mászott fel mindig százlábúakban is bővelkedő, népes családja elől. Ott, messze tőlük, ahova más elkényelmesedés és kitartás nélkül nem tudott eljutni, ott volt igazán otthon a hernyó. Közel a naphoz, a fényhez, ami csak az övé volt mindig, mikor oda mászott. Egyedül.
Onnan nézte az eget, ami annyira vonzotta őt, mert a talaj hidegségével ellentétben ott jól érezte magát. Érezte a napfény melegét még a hűs téli időkben is, ott érezte azt igazán, hogy a lentről látott, a fa ágain és levelein megcsillanó napfény csak talmi csillogás a fenti melegséghez képest. Valami miatt, maga se tudja miért, de mindig is vonzotta az ég, a nap és minden, amit ez jelentett neki. 
Egy szép tavaszi napon, mikor ismét felmászott a fa tetejére a hernyó, meglátott valamit.

Egy távoli falevélen valami érdekes-színesen megcsillant a napfényben. Ekkor látta meg a lepkét, aki az esőcseppes levélen sütkérezett, majd szárnyra kelt és vidáman repkedett ide-oda, virágról virágra, levélről levélre, játékosan, nevetgélve. Még csak próbálta a repülést és nem vágyott nagy utakra, így magában örült szabadságának.
A hernyó egy darabig csendben nézte a levelek árnyékából a lepkét és élvezte a belőle áradó vidámságot, játékosságot, gondolatban vele együtt repkedett, vele együtt játszott és úgy érezte társaságra lelt ott fenn a magasban, hogy most már nincs egyedül.

Ahogy a hernyó lassacskán előbújt a levelek alól, a kis lepke észrevette és hamarosan megbarátkoztak, együtt töltötték el az időt a távolból is. A lepke a magasban repkedve, a hernyó pedig a fa tetejére mászva fel.
Egy napon a hernyó gondolt egyet és felmászott a fa legmagasabb, legvékonyabb ágára, hogy végre közelről is láthassa kis barátját, a lepkét. A lepke ott várta őt szép színes száranyaival, vidáman, mint máskor is.
A hernyó cseppet aggódva és félve ment fel, mert úgy érezte hogy az ő ronda külsője taszítani fogja a kicsi lepkét.  
A lepke azonban vonzónak találta őt, mert eszébe jutott, hogy nemrég még ő is ugyanolyan rút, torz volt mások szemében, így örült a hernyónak, mert saját magát látta benne, amilyen ő is volt korábban. Ahogy egyre közelebb értek egymáshoz és a kis lepke átölelte szárnyaival a rút hernyót, egy kis csoda történt.
A hernyó lepkévé változott.
 
Ezután minden egyes alkalommal, mikor együtt voltak akár távolból, akár a fa legtetején, a hernyó átváltozott és már nemcsak gondolatban szállt a kis lepkével együtt. Amikor csak tehette mindig vele, mellette volt.
...  

Amikor megszáll az ihlet, a múzsa ilyen írások megírására is ösztökél, ami oly taszító, érthetetlen és nyálasan csöpögős, hogy a szerzőtársak megkértek arra, ezt mindenképp publikáljam eme oldalon és bár igyekeztem felhívni figyelmüket azon tényre, hogy a néha elég sűrűn csípős, pimasz, vagy épp nyakatekert körmondatokba körmönfontan megfogalmazott gondolataimat nem mindenki fogja megérteni, de hát nem állt szándékomban lebeszélni őket eme nemes és ügyes elgondolásukról, hogy társkeresői - társtalálói gondolatainkat, eszmefuttatásainkat, tapasztalatainkat osszuk meg másokkal, másképp, mint mások. 

Hmmmmm. Szóval kicsit megleptek, de örömmel teljesítem kérésüket és firkantgatok ide is szokás szerint, hangosan magamban, magamnak mormogva. Akinek tetszik olvassa, a többieknek pedig szép napot. A továbbiakban mese folyt. és jelzem, hogy szerzői jogvédelem alatt állnak saját és mások által kitekerten megmagyarázott gondolataim is, így jobb jelezni, hogy valamely írást, vagy egy részét elcsenik-magukévá teszik, feltüntetve minden esetben a forráshelyet és akkor örömmel írogatok tovább.

És akkor mese folyt.

...

A hernyó népes családja azonban nem nézte egy idő után jó szemmel, hogy hernyójuk távol van a talaj adta biztonságtól, hogy a leveleken átszűrődő, őket is körülvevő hideg melegség neki kevés és máshova vágyik.
A hernyót viszont bántotta ez, mert ő szerette a kicsi lepkét és a lepke is őt.
A család azonban sokszor lehúzta őt a fáról, vagy utánaküldtek valakit, hogy menjen haza. A lepke megpróbált segíteni a hernyónak, így amikor csak lehetett, leszállt a földre a fák árnyékába és ő változott át. Vissza, rút hernyóvá. Mert egykor ő is az volt.
Azonban nem érezte jól magát már hernyóként lent a hidegben napfény, vidámság és szeretet nélkül.
Így esett meg az, hogy egy nyári napon visszarepült a fák fölé. Fel a magasba, a napfénybe, mert ott érezte igazán otthon magát, vidáman, boldogan repkedve ágról ágra, levélről levélre.
A hernyó nem tartott vele. Népes családja mind a száz lábát kitárva fogta, marasztalta, hogy neki ott a helye.
Neki, az ő külsejéhez nem való a napfény, a vidámság és egy lepke se - hallgatta tőlük és elhitte a szavakat, így maradt lenn, a talajon. Időnként, mikor mégis másra is vágyott a szavakon túl, felmászott a fa lombjai közé, de olyan messzire, olyan bátran mint korábban, sosem ment. A száz láb lefele húzta, szárnya pedig nem volt. Hernyó volt és nem lepke.

 

Néha a fák ágai között látott más hernyókat és lepkéket is. Hiányzott neki a társaság, a kedvesség és melegség, így szóba állt velük. Próbált valamit keresni náluk, ami érezte, már régóta hiányzik neki és bízott abban, hogy ott megtalálja. Nem ment, nem találta, nem azt kapta, amit várt, amit keresett, ami ugyanolyan jól esett neki, mint amit attól az egytől kapott.  
Családjánál marad, ahol ételt és otthont adtak neki, fedelet a feje fölé és ahol jól kellett éreznie magát.
Egy idő után már úgy volt vele, nem vágyik a fa lombjai fölé egy lepkéhez sem és talán már a kicsi lepke nem is várja őt. Úgy érezte, jó neki, a hernyónak a talaj is, így más irányba vette útját. Nem fel a magasba, hanem lenn a talajon, a sárban messze, messze mászott, mert ahogy családja is mondta, ő hernyó volt.
Bármilyen távol is mászott, bárhányszor is tért vissza azonban családjához, valahogy sehogy sem volt jó. Nem érezte jól magát a bőrében a hernyó. Minden zavarta.
A távolság, a sötétség, a talaj nedvessége, hidege, az egyedüllét, a többi hernyó közeledése hozzá. Hiába volt meg mindene a hernyók világában, valami miatt, valami mégis hiányzott neki.
Néha most már fel-felnézett a magasba. Oda, ahol a kis lepkét hagyta. Azt, akivel bármikor, még a hideg téli napokon is jól, vidáman érezte magát, melegség töltötte el belül. De nem látta a kis lepkét. Nem látott át a fák lombjain fel a magasba, a fénybe. Az átszűrődő napfény pedig, ami itt-ott megcsillanni látszott, családja körében sokszor elvakította.
 
Vágyott fel, a magasba, a melegségbe, de nem mert elindulni. Nem tudta mi várná őt ott. Vajon a kis lepkéje ott van-e még, vár-e még rá, hogy újra lepkévé változtassa a szeretet erejével. Nem tudta azt sem, hogy vajon a fenn megszeretett lepkét, vagy lenn a talajon látott rút hernyót látná-e viszont. Mert a sok sötétség és ridegség a talajon elfeledtette vele azt a csodás találkozást, mikor a kis lepke először átölelte és ő is lepkévé változott, aki szabad, vidám és boldog volt.
 
Nem ment, nem indult el, csak gondolatban volt néha a magasban, a fa legtetején a legvékonyabb ágon. Kis lepkéjével.
Egy őszi napon, mikor a nap fénye már kevésbé volt érezhető és hideg szél fújt, a hernyó lebetegedett. Lemászott a fa ágai közül, ahova pihenni szokott menni és családja körében töltött sok időt. Beteg lett. Begyulladt a szeme, alig látott hosszú hónapokig. Megsérült, berepedezett a bőre, mászni sem tudott. Jóformán csak feküdt kinn az udvaron és nézte az eget. Nézte és várt. Maga se tudja mire.
Viharos, esős idők jöttek. A nap alig sütött és nem érződött a meleg sem.
Közeledik a tél - gondolta a hernyó. Ha továbbra is itt fekszem és nézek a semmibe, miközben száz rideg láb van körülöttem, nem jövök rendbe.
Sok idő eltelt már, talán ő is felejtette azt, mi fájt. De talán engem még nem.  
Szeretném már látni. Jól esne egy kis melegség ebben a hidegben és a betegségben. Egy kis figyelem és törődés, amit más nem tud megadni nekem, akárhány lába is van, akárhány fedelet is tesz a fejem felé.
Ezekkel a gondolatokkal indult el a hernyó fájón és betegen, fel a fa legtetejére, hogy lássa újra a kis lepkét.
Útközben sokminden kavargott benne, de ment, mert látni akarta. Családja sem tudta most marasztalni, bár nem tudták hova is megy. Már megszokták hogy ott van körükben, kéznél ha épp segítség kell, akár fájón, betegen is.
 
De a hernyó most másra vágyott. Hiányérzete volt, amit úgy érezte csak a kis lepke enyhíthet és mindaz, amit tőle kapott korábban, amit ő jelentett neki. Elindult hát, most kissé tétován, de ment, mászott előre. Hátha talán.
A kis lepke már várta. Ugyanúgy, mint korábban, az első találkozáskor is. A levélen ült és várta a lepkéjét, hogy hernyóként felmásszon hozzá és átváltozzon mellette, vele és érte. Vidáman, játékosan a napfényben. Mert odafenn, a lepkénél mindig sütött a nap, mindig melegség volt.
Pár napig a hideg téli időben ismét lepkévé változott a hernyó. Levetve amúgy is beteg, megrepedezett bőrét átváltozott és együtt örült, játszott a kis lepkéjével. Fenn a magasban, szabadon szállva.
Beesteledett. A kis lepke marasztalta még, de mennie kellett. Újra vissza kellett bújnia a hernyó bőrbe és visszamásznia a talajra. Hosszú útnak tűnt akkor, nem akart menni valójában ő sem. Elindult és visszament még egy kicsit, még egy perce, még egy kis meleg-forró ölelésért, hogy bírja majd a földi létet.
Késő volt, az idő csak úgy rohant velük. Most már valóban mennie kellett, várta a család. Odalenn.
 
Nem mászott a hernyó, nem volt rá se ideje, se ereje. A lepke lét, a vidámság, a melegség, játékosság magával ragadta, nem változott vissza.
 
Egy lepke szállt le a talajra, messze a családi háztól és bújt vissza a hernyó bőrbe.
 
Senki nem látta, csak ő tudta ott benn, hogy lepke volt, boldogan és szabadon. Pár óra telt el. A hernyó bőr tovább repedezett és minden mozdulat fájt, nyílalt. Megint lebetegedett, bár nem olyan hosszú időre mint korábban. Hisz odabenn tudta, hogy a kis lepke várja őt, aminek már a gondolata is melegséggel töltötte el a hernyót. Vágyott vissza oda.
Még párszor, a hideg téli estéken egy lepke repült fel a fák magasába. Fel, szabadon.
Aztán egy nap a kis lepke hiába várta, nem jött.
A hernyó ismét a földön mászott, százlábú családja körében kopott, repedezett bőrében. Maga se tudja miért, de ott volt lenn, miközben néha fel-felnézett az égre, hogy látja-e a fényt, a melegséget, a játékosságot.
A kis lepkét kereste, de nem beszéltek, nem ment hozzá.
 
Csak a szél suttogta, hogy ne várj, nem megyek. Hernyó vagyok, nem lepke.
A hernyó a hosszú hideg, szeles földi mászás után, kissé begyógyult sebekkel a fához indult egy nap, ahogy máskor is szokott. Felmászott minden nap a fa tetejére, hogy lássa kis lepkéjét.
Ő azonban nem volt ott.  
Egy másik távoli fa tetején pillantotta meg. A hernyó nem értette mit keres ott a kis lepke és miért nem várta őt a fa tetején, ahogy máskor is tette azt hosszú hónapokon keresztül.
Nem tudta mitévő legyen. Vágyott utána, hiányzott a közelsége, a vidámsága, az önfeledt szabadság és a nyugalom amit mellette érzett, együtt vele. Mert ezek a dolgok, már tudta a hernyó, csak vele harmonizálva teljesek.  

De nem mert elindulni...

Tavaly évvége felé készült ez a kis mese, szimbolikusan bemutatva a társtalálás azon problematikus rejtelmét, miszerint az idő elmúltával igen nehéz kimozdulni és kimozdítani a másik felet a már megszokott életviteléből, családi köréből, a megszokásból, főképp ha hosszú ideje volt-van társ nélkül. 

Ilyen esetben a másik félnek a végtelen szereteten túl, toleranciát és türelmet is kell tanúsítania-gyakorolnia, elvégre előbb-utóbb azért, hogy a mese másképp is végződjön: "mert aki érti az megérti, aki pedig nem, nos" annak azért elmondom, hogy a húrok ismétlődő túlfeszítésével azért a komfortzóna elhagyására is motiválhatjuk a másikat.

"Semmi nincs szebb a világon, mint megtalálni azt, akiben megbízhatunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát "

Dzsungel

Első bejegyzésül egy férfi sorstársunk sorait hoztam arról, hogy számára mit jelentett ez az egész... Azért ezzel a bejegyzéssel kezdeném, mert nekem sokszor volt hasonló érzésem: a társkereső oldal maga a Dzsungel, ahol rengeteg veszély leselkedik a hozzám hasonló elkóborolt kis leánykákra... :)) 



Társkeresési Projekt 2.: Barangolás az Őserdőben!!!!!!!!!!!!
Lezuhant a repülőd? Megérkeztél ide? Isten hozott!!
Mit hoztál magaddal? Semmit? Van egy rossz hírem számodra:
jobb felső sarok regisztráció törlése, és menekülj amíg nem késő! Itt vadállatok is vannak !Alig várják,hogy felfaljanak,
ehhez idő kell nekik,ezt használhatod ki a menekülésedhez.
Én is így tettem,másodszor vagyok az oldalon! És te akarsz
visszajönni? Az őserdő nem változott,de te változni fogsz azt garantálom neked.Először is felszerelés nélkül ide ne
tedd a lábadat. Mit hozzál magaddal? Fegyvereket hiszen meg kell magadat védened a ragadozóktól.Mindjárt jobbak az esélyeid nem vagy kiszolgáltatva. Az ismeret sem baj. Illik tudni, hogy milyen vadállatok találhatók itt.
Élelmiszer és ivóvíz sem jön rosszul,ha életben akarsz maradni.Ez sem volt nálad a múltkor ugye? Gyógyszerre is
szükséged lesz,ellátni a sebeidet,mert itt lesz bőven részed benne. Aztán váltás ruha, sátor! Alaposság erre nagyobb szükséged lesz mint bármikor az életben. Az őserdőnek saját törvényei vannak, senkit nem érdekel a tiéd. Azzal sem törődik senki, hogy ki vagy. A vadállatok enni akarnak nem ismerkedni, semmi egyéb nem érdekli őket. Csak addig vagy érdekes számukra amíg befalnak.
Emlékükben sem létezel utána. Még mindig maradni akarsz?
Mert még mehetsz, még nem késő most sem! Ha itt maradtál akkor folytatom csak neked. A gyávákat már sikerült " hazaküldenem". Fegyverek: remek fegyverarzenál található itt is: platina előfizetés a neve.
Enélkül nem boldogulsz itt. Nem lesz módod megismerni kellő alapossággal az itt található jelölteket. Ismeret és alaposság következik. Olvass el mindent a " kiválasztott jelöltről"alaposan. Akár többször is. Nagyon nézd meg a fotókat többször. Miért? Azért mert társat keresel nem mosógép katalógust olvasol. Fontosabb ez neked sokkal, ugye? Akkor tegyél érte. Még mindig nem futamodtál meg,
majd várjál még akkor folytatom. Olvasást letudtuk nem akarom megint emlegetni. Képek nézése! Nem egyszerű feladat! Alaposan kell megnézni,megéri. Ott az enyém példának. Iszom a sört, na gondolja a másik "ez is alkoholista" tovább lapoz! Nem alapos mert nem tudja, hogy nyaralok, azt sem tudja hogy társasággal vagyok.Végül azt sem tudja, hogy milyen sört iszom.
Az a sör látható a hordón a sörök "Királynője"nem közönséges sör.
Emögött lehet igényesség is ugye,amiből kimarad a felületes szemlélő.
Befogadott az őserdő téged! Isten hozott másodszor is!
Te aztán nem adod fel soha, optimista vagy mint mindig az életben. Remek tulajdonságaid is vannak anélkül idáig nem lehet eljutni. A vadállatokból jelöltek lettek,ők is változtak előnyükre. Nem mernek rád támadni csak úgy.
Meg tanulták azt, hogy oda a helyzeti előnyük. Nincs esélye a hirtelen lerohanásszerű támadásnak. Most már
tanulmányoznak nézegetnek, meggondoltabbak lettek veled szemben. Képzeld el azt, hogy ők már az őserdő részeinek tekintenek. Tudják mióta vagy itt figyeltek rád, regisztrációd időpontja adott. Ők is alaposak, de ez nem baj.
Hosszú időt akarsz itt eltölteni, nem igaz? Remélem azon már sikerült túljutni, hogy nem hamar lesz az esküvőd!
Ha nem akkor olvasd el még egyszer és kezd elölrőll. Még mindig jobb mint sebesülten kiűzetni magadat innen. Ne felejtsd el azt,hogy az őserdő befogadott tégedet, ha nem veszed át a törvényét akkor egészen egyszerűen kitaszít innen. Állandóan résen kell lenned ha így van akkor jogosult vagy társat keresni és teljes értékű tagja leszel ennek a közösségnek. Milyen ember lettél itt? 
Mint az a lány aki lezuhant a repülőgéppel és egyedüli túlélő volt. Hetekig barangolt az őserdőben, megúszta életben maradt. Sokáig ápolták a kórházban és mindent túlélt. Nem szükséges egyetemet végezni ahhoz, hogy értékes ember legyen valaki. Az őserdő kinevel téged.
Annyi diplomát ad amennyi kell, igaz naponta kell megvédened.
Zárszó: Türelem rózsát terem, de lehet hogy társat, az is előfordulhat veled is, tettél érte, azt is megtetted amit más nem, azért mert igazán társat akarsz. Ha megtaláltad büszke leszel magadra, ha melléfogtál akkor az őserdő megint pártfogása alá vesz. A rettegett őserdőnek, hiszen mindent neki köszönhetsz, és a vadállatoknak akikből társkeresők lettek. Az életedben egyedül ők fognak visszafogadni tégedet, mindig lesz itt számodra hely. Sok sikert kívánok ehhez minden "Őserdei Lakónak"
Így a rettegett őserdőből, barátságos kedves hely lett,
minden rajtad múlik.



...De hogy depressziós? Én? Miért lennék? Sőőőt!!! :D ...és azt, hogy nem vagyok depis, azt bizony nagyrészt a megtalált társamnak köszönhetem. Tehát az őserdő mégiscsak jó hely... :) Gyere szerzőtársnak és válassz színsablont, tölts fel képeket, és szerkesszük együtt. Minél többen csináljuk, annál szebb lesz! Várunk a csapatban!
Ui.: Attól, hogy valaki szeret írni, még nem depressziós. Hidd el.

Zsibvásár

A Zsibvásár olyan hely, ahol értékes és hasznos dolgokra bukkanhatunk, ha nyitott szemmel járunk.

Központi hely a Zsibongó. Jellegéből fakadóan vannak olyan vásári napok, amikor sok ócskaságba botlunk, ami az értékes portékát árulók kedvét elveszi a Zsibongó látogatásától.

A Zsibvásár abból a szempontból  különös hely, hogy ott nincs eladó és vevő, mindenki azzal kereskedik amije van, de az adok - veszek pozíció inkább hátrány, barter üzletek megkötése a cél, - eközben azért speciális - bartert támogató - kartellek is létrejönnek.

Az ott töltött idő alatt fel kellett frissíteni marketingből szerezett ismereteimet, különösen a szükséglet vonatkozásában:

• A szükségletek csoportosítása;
• Szükséglet kielégítésének sorrendje szerint
• Szükséglet-kielégítés tárgya szerint
• Kiváltó ok alapján
• Szükséglet mennyisége szempontjából

A kereslet nagyságát és szerkezetét meghatározó tényezők;

• Technikai és tudományos fejlődés
• Áruk élettartama,
• Jövedelmi viszonyok,
• Árak nagysága és arányai, rugalmasság,
• Demográfiai, történelmi, társadalmi tényezők,
• Kínálat nagysága, összetétele.

Éppen mostanság 2 éve, hogy zsibvásározásra adtam a fejem.

Emlékszem még az akkori elhatározásomra, hogy milyen elvek mentén fogok megjelenni a Piacon.

Azóta jó sok minden megváltozott a hozzáállásomon, az ott szerzett tapasztalatok hatására.

Soha nem voltam az, aki nagy hangon kínálja portékáját, ez a Zsibvásárra is igaz.

Azonban a rendszeres vásári megjelenés és a termékkel kapcsolatos visszajelzés arra sarkallt, hogy kicsit eladhatóbbá tegyem az árucikkem.

Nem kevés időt töltöttem el a cserealapot keresve, - be kell vallanom nem sok sikerrel.

Mások is küzdöttek az üzletkötéssel, ez a Zsibongóban jól nyomon követhető volt.

Először ott csak nézelődtem, mert az árusok között létrejött kartell és ellen-kartell azért jól látható volt, ugyanakkor meg ott motoszkált bennem, hogy az érdeklődőknek csak meg kellene mutatni azt amit én kínálok. - De az ottani összetartás miatt jó sokáig csak magamban beszéltem.

Idő kellett ahhoz, hogy rendszeresen megjelenjek, ahhoz meg még több idő, hogy be is merjek kapcsolódni a Zsibongó Életébe, amiben - ki más, mint - Micimackó volt a segítségemre.

A Zsibvásár lényege:

Mindannyian palackba zárt szellemek vagyunk, - hogy ki vesz észre bennünket? - Ez nem rajtunk múlik...

Szabó Lőrinc: Magány

Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!”
Hordom az élet bőrét, burkomat,
s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből összegyűltem,
de a születéssel elkülönűltem
s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha kis életemben
át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:
várom, hogy a halál kezébe vesz
s lehámozza rólam az életet.