A lepkévé vált hercegnő

Hónapok teltek el, míg a télből tavasz lett, s közeledvén a nyárhoz egy boldog napsütéses napon a hernyó egy tanácstalan indíttatásból felmászott a távoli fa tetejére a kis lepkéhez.

Nem ment közel, mert naponta hogy látta, figyelgette őt a távolból is, tudta, érezte hogy neki már többé nincs helye régen oly nagyon szeretett lepkéjénél. Más társaságában vélte látni több ízben rövid ideig.

Valóban. Néha mellé-mellécsapódtak kéretlen repkedők, hosszú lábakkal rendelkező pocsolyalakók, akik csápjaikkal igyekeztek lehúzni őt a fák sűrűjébe, a zavaros vegetáció barnaságába. Mert a kis lepke játékossága, vidámsága sokakat vonzott, de ő nem szerette a kifejlett, készen kapott díszpompás színekben, a napfényben talmin csillogó szárnyakat, így jobbára magában repkedett vidáman a friss tavaszi széllel.

Miközben víztől átitatódott szárnyaival is hitte, hogy van valaki, aki elég bátor és kitartó lesz ahhoz, hogy a lentről felfele tartó meredek és nehéz utat megtegye, hogy valamikor fenn a napfény magasságában egymásra találjanak és együtt repdessenek tovább a tavaszon át a nyárba míg újra ősz és tél nem lesz.

Ebben a magas szabad, ámbár üvegablakokkal teli toronyszobában lakott a lepkévé változott hercegnő, aki külsőre másnak talán rút, de annál több belső vonzalommal bíró herczegét várta.

A régi, soha el nem múló átok fogságában remélte ezt nappal egyszerű cselédlányként a királyi udvarban, míg lepkeként a fa ágai között fényfürdőzve nem szállhatott szabadon, a sötét és zord éjszakákat pedig vágyálmai között önmagában töltötte el fenn a toronyszobában.

Egy szép tavaszi napon, mikor lenn a fűben nyulak ugrándoztak vidáman, meg-megállva eszegetni a répával borított mezőn, hangok hallatszottak fel a várudvarból.

Ismerős szavakat hallott ki az ismeretlen hangból. Olyan érzések lepték el a hercegnőt, mintha róla mesélne valaki odalenn vágyait kitárva, hiszen mindaz ami felhallatszott élete része volt egykoron. Álmaiban megfogalmazott szavak hangzottak el mintegy válaszként arra, hogy talán nem hiába vár toronyszobájában.

Kinézett hát az ablakon. A magasból lenézve azonban egy szegény, botjára támaszkodó púpos hátú öregembert látott, amint remegő kezében egy varangyos békát tart.

Folyt.

Nálad milyen idő van?

Megihlettél ismételten, illetve eszembe juttattad pár korábban már naplózott gondolatomat, ami arról is szólt egy-két pozitív gondolat keretében, hogy szeressük egymást gyerekek a civakodás szindróma helyett, mert nem feltétlenül rossz és sötét az, amit elsőre annak látunk. Elvégre valahol mindig süt a nap. Csak észre kell venni.

A nap meg egyfajta belső fény, ami kisugárzik belőlünk és ide hozom egy korábbi mesedélelőttömet melegség ügyben.

2012.02.08. 10:17

Mindenkinek van egy kosara. Nekem is.
Abban vagyok én és mindaz, ami én vagyok, amit én jelent(het)ek, amit én tudok adni. Egy 3x3-as pici, apró kosár. 
Igaz, néha kilyukad és vannak rajta, látszanak itt-ott az apró foltozások, de mindig helyreteszem, mert másképp az otthon melege megszökne belőle. Azt meg nem hagyom. Itt benn jó meleg van, főleg, ha én is itt vagyok.

De most nem leszek, nem fogsz látni. 
 

Elbújtam az egyik sarokba, mert valaki nyitva hagyta az ajtót és jön be a hideg, nekem pedig most nincs kedvem, időm felkelni és becsukni.
A kályhában a tűz viszont csak akkor lobog és akkor ad meleget, ha arra valaki vigyáz, ha azt valaki megrakja, táplálja. Szeretnék egyszer úgy előjönni a vackomból, hogy dejó meleg van, milyen jó érzés is, hogy valaki vigyázott a tűzre helyettem is kicsit és nem hagyta kialudni.
 

Valaki, aki néha észreveszi ezt az apró kosarat a földön és belekukkant, hogy mi és ki is van benne. Valaki, aki tudja, hogy ebben a pici kosárban minek, kinek van helye.
Mert az (lenne) az igazi, amikor a másik is itt van, amikor ebbe a kosárba azok a dolgok is belekerülnek, amit a másik jelenthet, amit ő tud adni, hozzátenni, és akkor közösen, együtt melegedhetnénk a tüzünk mellett. Együtt élvezhetnénk esténként azt a meleget, amit ad, amit ezáltal is adunk egymásnak és amit megtart, benntart ez a pici kosárka.

Várnék ide valakit, aki benéz, aki leül mellém és vigyáz a kosárkára, a benne lévő láthatatlan apróságokra.
Aki tudja, hogy minek hol a helye, aki tudja, hogy nekem ebben a kosárban a helyem, aki tudja hogy én csak ezt az egyet tudom rendbetenni és ebbe tudok meleget varázsolni, mert én én vagyok. Nem tudok és nem is akarok másokat pótolni, olyan dolgokat visszaadni, amiket nem lehet, így ne várd tőlem hogy olyan legyek, mint egy korábbi kosarad. Sose leszek.

De ne is ítélj el pusztán azért, mert egyszer valaki kilyukasztotta a kosarad és te estél ki belőle, mert nem mindenki ilyen, így ne tegyél át abba a lyukas kosárba, ahonnan te is kiestél, hogy én is folyton kipotyogjak onnan. Az nem az én kosaram. De már nem is a tied.

Az én kosaram itt van. Ez a picike. Látod? 

 
Tudom hogy kicsi, de pont elég arra, amire készült: egy kis otthonnak, ami benntart minden meleget, minden szeretetet, annak a kettőnek, akik ezt megteremtik itt benn.

Nem fér itt el mindenki, így ne zsúfoljuk tele ha lehet. Se vadidegenekkel, se barátokkal, se kollégákkal, se családtagokkal, se pedig tárgyakkal, mert a végén nekünk nem lesz hely és másik kosarat kell keresnünk, ami nem biztos hogy ugyanúgy a mienk lesz, ahol ugyanolyan jó lesz.

És nincs szükség arra se hogy idehozd az egész világot, meg a csillagokat, de az sem megoldás, ha az itteni kedvességet, apró figyelmességeket, melegséget kiviszed a kosárkából és szétszórod a nagyvilágba, hogy vigye a szél mindenfele, mindenkinek.

Mert ha túl sokan vagyunk, most már elbújok a vackomba és ha nem vigyázol egyedül a tűzre, ha nem érzem a meleget, akkor hideg lesz és fázni fogunk. De ugyanez lesz akkor is, ha kiviszel innen olyant, ami ide tartozik, mert úgy véled hogy az mindenkinek jár. 
Akkor is kihűl minden és hideg lesz és elsősorban mi fogunk fázni, mert a mi pici kis tüzünket elviszi a szél oda, ahol az nem marad meg, ahol nem tudnak vigyázni rá. Mert az csak itt melegít fel. Ebben a pici kosárban. 

 
És csak minket.
Mert ami itt van, ide tartozik és nem máshova. Nem adható mindenkinek az, ami itt van és nem is jár ez feltétel nélkül másnak, mert meg kell tanulnia mindenkinek a saját kosarában meleget tartani, otthont, nyugalmat, békességet, szeretetet teremteni. Ami itt van, az csak a mienk: a Tied és az enyém.

A szeretet ugyanis nem egy bumeráng, amit ha eldobsz, akkor visszajön. Meg kell gondolni hova is dobod, tudnod kell mit vársz vissza, mert ha nem jól csinálod, ha meggondolatlanul dobálózol, nem biztos hogy az jön vissza, amit kapni is szeretnél. És téged fog először fejbevágni.

Ez az én kosaram: ilyen pirinyó. Ha meglátod, ha észreveszed netán, ne habozz, nézz be kicsit. Állítólag kintről is látni, hogy benn meleg van. De nem hívok be senkit. 

Marasztalni meg csak azt fogom, aki maradni is akar.

Szóval...
Az apróságaim más tálalásban, mert csak azt adok, amit szeretnék egyszer cserébe vissza is kapni valakitől.

Próbáljátok meg ezzel a kosaras, meleget adó otthonos képpel elképzelni, miről is szól(na) a társkeresés: hogy mennyi rossz és tévút van, amiket sokan észre se vesznek, mert nem jó az sem, amikor a múltat, az elvesztett dolgokat keressük a másikban, mintahogy az sem, ha a múlt rossz előítéletei miatt a jelen is csorbát szenved, negatívan lesz megítélve, de ugyanígy az se visz hosszú útra, ha a kosár nagyságát és fényességét, felcicomázottságát lessük. De a bumeráng-effektus sem ide való.

Kinn süt a nap, bár hűske van, nem szellőztetek, de érezni, hogy jön be a hideg, mert valaki nyitva hagyta az ajtót és kezd kezd hűvös lenni a kosárkámban.

Becsuknád az ajtót? Belülről, ha kérhetem.

Szeretném, ha maradnál.

”Aki szeret, annak fickándozik a szíve, élete színes, süt a napja. Aki nem szeret, oly tájakon jár, ahol nem süt a nap.”

Egyedüllét vs Társas magány

  

"Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány."

Hosszú évek után egy nagyon régi kedves ismerősbe botlottam az FB -n.

Középiskolába egy osztályba jártunk, jóban voltunk, időközönként együtt lógtunk, elmondogattuk egymásnak a kis dolgainkat, de az érettségi után megszakadt a kapcsolatunk.

A másik közösségi oldalon ott vagyunk ugyan egymás ismerősei között, de valahogy ez a mostani jelölés arra késztette kedves volt osztálytársamat, hogy írjon pár sort nekem.

Röviden válaszoltam, amiből azért érzékelhető volt, hogy mi mindent éltem meg az elmúlt években.

A reakcióból az jött le, hogy valamibe nagyon beletrafáltam, hamar megfogalmazódott, hogy jó lenne találkozni, valahogy sejtettem, hogy lesz miről beszélgetni.

Ritka élményben volt részem, mindössze 3 óránk volt, nagyjából sikerült elosztani, fele - fele arányban használtuk ki az időt, ezt megelőzően még soha sem sikerült ennyire röviden és tömören, mégis jól átláthatóan összegeznem az elmúlt jó pár évemet.

Annyira jó érzés volt, hogy nem kellett gondolkoznom azon, hogy mit mondhatok el, vagy mit nem, mert valahol tudtam, hogy megértő fülekre talál a mondandóm, a mostani élethelyzetem, az útkereséseim. - Rég beszéltem magamról ilyen felszabadultan, tabuk nélkül.

Kíváncsian vártam régi - új ismerősöm történetét, ami be kell valljam nem lepett meg.

Egy hosszú házasság, ami - sajnos - nem más mint a társas magány....

A szeretet helyét átvette a birtoklási vágy, a vágy helyét a kötelesség, a közös élmények helyett pedig ott a fásultság.

Döbbenten hallgattam a velem szemben ülő ízig - vérig energikus, igazi NŐtől, hogy hogyan küzd a házassága börtönében, ahelyett, hogy valójában ÉLne.

Közös program semmi, gyerekekkel még csak  - csak, de kettesben szó sem lehet róla, se egy vacsora, se egy hétvégi kiruccanás, egyedül meg nem mehet, mert az hogy veszi ki magát, ha egy tisztes családanya elmegy valahová a férje nélkül.

Közben meg láttam lelki szemeim előtt a kamasz lányokat, akik ebben a környezetben, ebben a hangulatban szocializálódnak, ez a minta, ezt viszik tovább.

És saját magam is láttam, hallgattam... volna... ha nem válok el, akkor én is így lennék, itt tartanék.

De nem tudom mit mondani, okosnak lenni ilyen helyzetben nem lehet.

Elmeséltem azt, ami velem történt, elmondtam, hogy mik azok a dolgok, amiket megéltem a válásom óta eltelt időszakban, hogy az egyedüllét először megkönnyebbülés, egy idő után viszont nem öröm, hanem teher és néha átvált élhetetlen magánnyá.

Beszéltem arról, hogy mindez mennyire nehezíti meg a hétköznapokat, és mennyire gátja az ismerkedéseknek - hogy mindent újra kezdeni nem egyszerű, ugyanakkor meg mikor, ha nem most?

Érdekes beszélgetés volt, mert láttam azt az utat, amit én is járhatnék, ha nem döntök 10 évvel ezelőtt a továbblépés mellett.

Az már más kérdés, hogy ez az időszak mennyire küzdelmes volt, hogy mennyi nehézséget és csalódást hozott,  és hogy mennyire nem szeretem az egyedüllétből fakadóan időközönként rám törő magány érzését.

Mindennek ellenére nem tudnám magam elképzelni egy olyan kapcsolatban, ami a társas magányról szól - tulajdonképpen amikor én vetettem véget egy kapcsolatnak a szakítás oka ez volt: különböző okokból kifolyólag, de egyedül éreztem magam a másik mellett.

Sajnos mire ezt észrevettem már késő volt... mert annál jobban kötődtem, hogy könnyedén el tudjak szakadni, így minden egyes lépés, ami ezzel járt fájdalmas volt.

Egyedüllét? vagy Társas magány? Hogy hol az igazság? Nem tudom... talán félúton... Egyik sem jó.... Legalábbis nekem nem...

"Az élet magányos dolog, csak erről mi emberek, szeretünk elfeledkezni, mert társas lényekké szocializálódtunk. Lelkében legbelül, mindenki egyedül van, és sokszor azok leginkább, akiket hangos lárma vesz körül."

Egyedüllét vs Társas magány

Magányos csónak

Tábortűz

"A metafora (ógörög μεταφορά – átvitel) összevont, egybecsúsztatott hasonlat, két fogalom, tulajdonság tartalmi-hangulati kapcsolatán alapuló szókép. Két szerkezeti eleme van, az azonosító és az azonosítandó. A hasonlattól formailag annyiban tér el, hogy nincs benne valamilyen grammatikai jelzés."

Egy szép nyári este bemutatkozó soraimhoz kapcsolódóan kerestem a neten egy odaillő idézetet, amikor is a tűzrakás szükségességét firtató - egyébként katonai vonatkozású, hadviselés szempontjából lényeges - leírást találtam.

Óhatatlanul megláttam egy párhuzamot, ami a társkeresésre, párkapcsolatokra is átültethető :-))) - Íme:

2011. július 4. 21:28

Tűzzel, vagy a nélkül? - A szakirodalom után szabadon...

Még ma is találkozunk olyan nézetekkel, amely megkérdőjelezi a tűgyújtás szükségességét. Gyakran elhangzó gondolatok:

- Egy ideig ki lehet bírni tűz nélkül,

- Nincs idő tüzet rakni, inkább addig is pihenek.

Előfordulhat, hogy a túlélés érdekében szakszerűtlenül rakott tűznek nagyobb a füstje, mint a lángja és hamar kihuny a fénye.

Éppen ezért sok helyen oktatják a tűzgyújtás szabályait, fogásait.

Könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy úgy érezzük muszáj tüzet rakni: pl. nagyon fázunk, megkezdődött a szervezet lehűlése, megáztunk és melegednénk, de lehet, hogy a táplálékot kell fogyaszthatóvá tenni.

A legfontosabb, hogy képesek legyünk a tűzgyújtás helyének, módjának legoptimálisabb megválasztására.

Ezek kivitelezéséhez elméleti segítséget nyújt a jegyzet, de a gyakorlatban csak több tűzrakás után mondhatjuk el magunkról, hogy már megtanultuk a tüzet életben tartani...

A tűzrakó zsargon azt tekinti "tűzmesternek", aki képes szakadó esőben vagy hófúvásban, bármilyen nehézség árán is, egy szál gyufával, papír és más nem természetes anyag segítsége nélkül is tüzet rakni.

A gyakorlati tapasztalat megszerzéséhez szükséges időt jelentősen lerövidíthetjük, ha a leírtakat megjegyezve átvesszük a használható tapasztalatokat.

A címben felvetett "tűzzel, vagy a nélkül?" kérdésre sokan a tűzrakás mellett adnak megerősítést. A nehéz helyzetbe kerültek döntő többsége is tüzet rakva könnyített a helyzetén.

V' Moto - Rock - Tűzvarázsló

Klinika

Tulajdonképpen mindannyian lelki sérültek vagyunk. Egészen pici korunktól kezdve, mikor is "nem adja ide a játékomat" - megyünk bömbölve árulkodni játszópajtásunkra (vagy kitépjük a kezéből, vagy a mi kezünkből csavarják ki - a végeredmény már akkor apró sérülések halmaza a gyermek lelkén, legfeljebb a sérülések fajtája más), - mindig, minden társadalmi, családi, párkapcsolati érintkezés során adunk-kapunk apróbbakat-nagyobbakat. Ezek sok esetben előnyösek, akarva-akaratlanul tanítanak, előbbre visznek bennünket az élet dolgaiban. Van azonban a sérüléseknek egy szintje, ami már meghaladja a lélek tűrőképességét, ami már gátol, nem előbbre visz.
A pszichológusok "ártó stressznek" is nevezik ezt. Sokféle fajtája lehet, de most - a dolog jellegéből fakadóan - a párkapcsolatokat érintő vetületéről ejtenék pár szót.
Tehát: alapvető dolog, hogy az emberek között létrejövő szeretetkapcsolat lényegében energiaáramlás. Az is köztudomású, hogy általában az egyik fél jobban szeret, a másik pedig szeret általa szeretve lenni (ez az ideális kapcsolat képlete földi mértékekkel). Tehát az energia áramlása eléggé egyirányú...
Adva van tehát egy adó és egy vevő.
Ugyanazon kapcsolatban a szerepek jellemzően nem, vagy csak átmenetileg cserélődnek fel. Aki "adó" egy kapcsolatban, ahhoz hozzá szokik az ő jeleire hangolt "vevő", és ha átmeneti zavar esetén a "vevő" egy ideig képes is az adó funkcióját pótolni, (tartalékaiból élve), hosszú távon biztosan nem.
Évekig élnek így, az egyik sugározza, a másik fogja a jeleket, tökéletes a harmónia, hisz egyikük sem tud létezni a másik nélkül... Úgy is mondják: harmóniában élnek, összhangban. Egymásra vannak hangolódva.... szép és a lényeget érintő kifejezések ezek.
Aztán történik valami.
Hogy mi, az a lényeget tekintve szinte mindegy.
A lényeg, hogy akár adó, akár vevő volt valaki, ha véget ér a "műsor", akkor gyászolni fog.
Mindegy, hogy miért szűnt meg, ki szüntette meg a kapcsolatot, milyen külső vagy belső okból lett vége.
Magának az energiaáramlásnak a hiánya fogja a hiányérzetet kiváltani, ami addigra az élet része lett.
Egy kolléganőm azt mondta, mikor meséltem neki a válásomról és a kapcsolódó zavaros érzelmeimről:
- Teljesen mindegy, hogy jó volt-e, vagy nem, segített-e neked, vagy nem. Elég sokáig tartott ahhoz, hogy meggyászold. Ha lett volna egy szobanövényed, ami csak egy sarokban álldogál, és te locsolod, tápoldattal kezelgeted, azt is meggyászolnád, ha kipusztul. Hatványozottan így van ez emberek esetében.
Elgondolkodtam az elhangzottak mély igazságtartalmán, és tudomásul vettem, hogy a gyászmunkát bizony, egyedül kell elvégeznem. Minden egyéb külső próbálkozás csak ront a helyzeten. (Addigra már ebben is volt - sajnos - némi tapasztalatom.)
A gyász valóban nehéz munka. Első két szakaszában olyan nehéz, hogy emberek haltak már bele. Senki nem tud segíteni a gyászoló léleknek ebben a két stádiumban, a körülötte lévők legfeljebb szeretetteljes aggódással, reménnyel fordulhatnak a gyászoló irányába, és reménykedhetnek, hogy van elég tartaléka az újrakezdéshez.
A harmadik stádiumban azonban, ha valaki eljut odáig, kezd hiányozni a külvilág.
Nem feltétlenül egy bizonyos jelsorozat - addigra már túl van a felismerésen a gyászoló, hogy az a jelsorozat többé nem elérhető - inkább azt pótolandó, vegyes inputok. Ilyenkor már kell kicsit nyitni a többiek felé, hiszen alapvetően társas lény az ember. Jól esnek a programok, baráti beszélgetések.
És ez az a stádium, ahol a közösségi oldalak, így a társkereső is segíteni tud.
Csak akkor tehát, ha valaki eljutott a "Megtörtént. Borzasztó, de túl szeretném élni" felismeréséig, és nem akar ajtóstól a házba rontani. (Ennek tudatos megélése komoly dolog, sok ember valóban nem jut el eddig a pontig, vagy csak az ösztönök szintjén.)
A társkereső oldal tehát tele van lelki sérült emberekkel. Jobb esetben lábadozókkal, de sok a súlyos stádiumú beteg is.
Sok ember van, aki nem vezet naplót, pedig jobban tenné, ha kiírná magából bánatait, minthogy kapcsolatról-kapcsolatra meneküljön önmaga és a saját érzései elől...
Mások annyira bizonytalanok, hogy már csak a saját - sérült - önmagukat érzik biztos pontnak. Kívülről nézve az ilyen ember narcisztikusnak tűnhet, pedig valójában rettenetesen bizonytalan. Ráadásul már a kiinduló pont sem ép...
Mindig érdekes kísérlet, amikor két lelki sérült ember megpróbál egymással valami újat kezdeni. Érdekes, mert mindketten hozzák az előző, feldolgozatlan traumákat - óhatatlanul hozzák, az is hozza, aki esküszik, hogy neki olyan nincs - dehogynem, csak épp még tagad is, épp, mint ahogyan az alkoholisták szoktak.
Ugyanis, ha valaki körül "minden rendben", akkor az az illető nem magányos. Pontosan azért, mert az emberek úgy húzódnak az ép lelkű ember közelébe, ahogy fázós őszi estén közelebb húzódnak a tűzhöz a kirándulók.
Ha valaki a magánnyal, egyedül léttel küzd, akkor energiaellátási gondjai vannak (jellemzően energiahiánya van). Ennek oka lehet a gyász állapota, vagy a személyiségéből fakadó más gond.
Mi történik, ha két ilyen ember találkozik?
Sok esetben semmi.
Nedves taplóval nem lehet tüzet gyújtani - ez régi bölcsesség. Akinek beteg a lelke, az nem tud fényt sugározni.
Akkor minek a társkeresősdi?
Hiszen ott csak beteg lelkek találhatók...
A taplónál maradva, a társkereső oldalon meg lehet szárítani. (Sok taplót... :D)
Tehát, ha kellő tisztelettel, szeretettel és empátiával fordulsz a többiek lelke (és annak sérülései) felé - a szeretet erejével tudod gyógyítgatni a többiek sebeit és ezt Te is visszakaphatod. Érezni fogod, hogy ha szeretetet küldesz társaidnak, az visszaérkezik Hozzád. Visszaérkezik, és Te is magasabb energiaszintre kerülsz általa. Másokat gyógyítva gyógyulsz... érdekes ez. (Vigyázat. Ennek az ellenkezője is működik. Sőt, a virtuális mind a pozitív, mind a negatív energiaáramlásokat meghatványozza... furcsa, de így van.)
Aztán a sokféle jelből lassan-lassan kiválik, amelyik fontosabb számodra a többinél. Megtalálod azt, akinek a hogyléte fontosabb, mint a többieké. Akinek a kedvéért szívesen megteszel/eltűrsz olyasmit is, amit önmagadért nem tennél/tűrnél meg.
És ahogyan megindultok lassan-lassan egymás felé, elkezdődik az adó-vevő készülékek finom hangolása is..

Hát így tudod meggyógyítani önmagad, azáltal, hogy gyógyítgatod a társaidat / társadat. Ehhez a legfontosabb, hogy legyen Benned sok-sok türelem, szeretet, tolerancia, sőt: empátia.

Schwarzwaldklinik

6. Fészbuk rajongók

 Kedvencnek jelöl, bökdös, vagy pontoz, kulcsos tesztet tölt és küld, de levelet nem író társkeresők. 

Ők lennének a bátortalan tábor?

Én azt sem kedvelem, mikor azt látom, hogy a gyerekek jobbra-balra XD-znek, meg rövidítgetnek mindent és szó szerint mindent néha, de hallottam már azt is, hogy a tanár is így írt a táblára, amin azért úgy komolyan elborzadtam.
Ez a Facebook-hatás, ami egy idő után már káros szenvedéllyé nőheti ki magát, alapos elvonási tüneteket is okozva az alanynak.

 
Mit gondolnak mi lesz abból a kapcsolatból, ami így kezdődik? Tartós, hosszútávú harmonikus kapcsolat biztos nem, de egy "kapcsira" esélyesek lehetnek azon álompasik, akiknél az egyéniségi jelek hiányában a sablonosságon túl az uncsi XD-s márkajelzés alatt faszbukos stílus mutatkozik meg, bár sokan úgy vélik, hogy a nőknél is a barbies szőkeség a sötétség mértékegysége a tudatlanság beismerése helyett.

De azért úgy érdekelne, hogy egy ilyen rövidítéses-bökdösős-kulcsos kapcsi vajon hány bökésig tarthat. Mert milyen kapcsolatot tud kialakítani és fenntartani az az ember, aki ennyire röviden próbálja elrendezni az ismerkedést, a kezdeményezést, hogy szó szerint, szó nélkül, szépen csendben, halkan, nehogy esetleg tán a címzett megértse az udvarlási szándékot.

Nem tudom miért gondolják sokan azt, hogy felnőtt embereknek fel-át kell venniük a gyerekektől ezt a stílust, mert a Facebook-hatás főleg náluk érvényesül, elvégre ők még kiforratlan személyiségek és hát ragad rájuk minden. Bár nekünk felnőtteknek azért az lenne a dolgunk, hogy a helyes úton tartsuk őket és ne hagyjuk, hogy minden idiotizmus rájuk ragadjon, szóval egyfajta példát kellene mutatnunk azzal, hogy helyesen használjuk a dolgokat. Udvarlás, párkapcsolat kialakítása terén is.

Bátor vagyok és lódítani akarok a bátortalanok sátortáborában.

5. Az ugródeszkás

Hogy ki milyen beállítottságú abban az adott helyzetben, attól függően keres mély, tartalmas kapcsolatot, vagy épp szikrát szalmalánggal.

Hozok ehhez egy idézetet, ami egész jól szemlélteti ezt a lelki sérült szindrómát.

"Egy hosszú párkapcsolat után jó időnek el kell telnie ahhoz, hogy az illető lelkileg készen álljon egy új párkapcsolatra. 
Ha nemrég szakított, valószínűleg veled vigasztalódik, illetve növeli a kapcsolatában megtépázott önbizalmát, de minimális az esély arra, hogy egy hosszú kapcsolat után rögtön megint egy hosszú kapcsolatot akarjon.
Természetesen senki sem szereti azt gondolni magáról, hogy érzelmileg kihasznál másokat, így az ugródeszkások is valóban úgy hiszik, érzelmeik őszinték. Ne dőlj be nekik, érzelmileg beszámíthatatlanok, sérült emberek, akiknek idő kell a gyógyuláshoz. Nem a te dolgod meggyógyítani őket."

Én ezzel tökéletesen egyetértek, mert egy-egy szakítás, elválás után kell a pihenő és hát kinek milyen hosszú időszakra, az egyénenként más-más lehet.

Aztán jön az az időszak, amikor az ember Úgy érzi!!!, de csak Úgy érzi!, hogy kész egy új kapcsolatra, amikoris tulajdonképpen még nincs kész rá és tévútra megy, ha belevág valamibe hirtelenjében. Ilyenkor szokta az ember óhatatlanul is rohanni és siettetni a társkeresést, lásd gyorstalpalós tanfolyamon végzettek társkeresése. Ekkor válogatni sem igazán válogatunk, sokszor olyan aki-kapja-marja, viheti bárki, nehogy lemaradjunk valamiről effektusba helyezkedünk.

Pedig ha ezt az időszakot túléljük, akkor leszünk igazán kész egy tartós, meghitt és szoros kapcsolatra, de végül is mire eljutunk idáig, akkor már annyira nem is lesz sürgős a dolog, vehetjük akár komótosra is. 

Mert a lényeg ilyenkor már inkább az lesz, hogy az a másik meg is maradjon nekünk, minél tovább és ezért készek vagyunk várni is, türelmet gyakorolni.

Szóval hegyek és völgyek, meg ugródeszkák a társkeresési gyorstalpalós tréning során. De végül is ki, mit is keres, azt fog találni.

Lankadatlan

Szeretném elmondani neked, milyen is mikor nem vagy velem,
mikor úgy ébredek reggelente, mintha itt lennél mellettem.
Mikor egymás szemébe nézve, önmagát látja az ember,
hiszen hiszem, hogy nekem Te vagy a másik felem.

Ezért kereslek, hiányollak gondolatban számtalan,
hogy tudjad, s tudjam mit ér a földi lét általad.

Arcod és tekinteted ölelő érintése nélkül
gondolati szavaim lassan elfogynak,
míg nem egy marad csak,
mi ki, s elmondja majd:

.  .  .  .  .  .  .  .  .

Társkeresési paradoxon(ok)

 "A mai kor paradoxona

Nagyobbak a házaink, de kisebbek a családjaink;
Több a kényelmünk, de kevesebb az időnk; 
...
Ez a kor a gyorséttermeké és a lassú emésztésé. 
A magas embereké törpe jellemmel. 
A hatalmas profitoké és sekélyes kapcsolatoké. 
Olyan időket élünk, amikor rengeteg minden van a kirakatban, de semmi sincs a szobában."
(Tendzin Gyaco, a XIV. Dalai Láma)

 1.) 2012. május 29.

Amikor az egyik fél nem visszaváltható, a másik pedig nem független, mert van gyereke és szabad élettere velük is-nélkülük is, így rendelkezik azon idővel, amivel a másik nem, mert a múltbéli kötelezettségek a munka révén oly mértékben terhelik a jelent, hogy abba nem fér bele a jövő. 

Miközben igyekszik végtelen türelmet gyakorolni, pedig egyre inkább érzi, hogy ha ez így marad, a romjaiból kell, hogy a másik összeszedje, ha majd a jelenben időt tud szorítani egy lehetséges jövőre, mialatt két lábbal a földön kizárólagosságot szeretne: nem a másik minden percének a lekötését, hanem szoros-tartós kapcsolatot, ahol mindkét fél megélheti saját autonómiáját.

És akkor a nő türelmetlen?, vagy a férfi túl el-lefoglalt.

Hol van vajon a két halmaz azon metszéspontja, amiben a valós elemek helyet kap(hat)nak.

 

Női logika

Ezt az FB-n találtam, de nagyon igaz!

Szex - masszázs

Reggeli, ebéd, vacsora. Közte semmi, esetleg gyümölcs. Három nyújtózkodás felér egy szexuális élvezettel - tartja a mondás.       Ha ez így van, akkor mivel ér fel egy alapos masszázs?

Ez a gondolat egy ismerősömmel történt beszélgetés után jutott eszembe korábban. Tanácsért jött, aztán elbeszélgettünk. Foglalkozásilag masszőr és nem is akármilyen: nemcsak masszíroz, neki ez nemcsak munka úgy vélem, hanem hivatás és életforma is. 

Így a megvalósítandó tervei között ez igencsak nagy hangsúlyt kap nála, mert a masszírozás több, mint egy fizikai felfrissülés. Az igazi masszőr nemcsak masszíroz, hanem gondoz, törődik veled és figyel rád. Kimondatlan szavak nélkül is tudja a "bemelegítés", tested megismerése után, hogy mire van szükséged. Hiszen az a dolga, hogy minden izmodat átmozgassa és pont ott és pont úgy, ahogy kimondatlan szavaid nélkül is szükségeltetik, mert ő ezeket ösztönösen érzi egy idő után. 

Bár többek szerint is a szavak hatékonyabbá tudják tenni a masszőri munkát, hiszen azzal mintegy irányítják őt, elfogadják a mozdulatait, az érintését, erősített meg ebbéli elgondolásomban barátosném is, aki rendszeresen áldoz eme feltöltődésre időt. Tehát mindehhez, ahogy ő is fogalmazott, kell egyfajta olyan bizalom és közelség a masszőr és az alany között -a hatékonyság, az elérendő lazulás, testi-lelki felüdülési cél érdekében- ami sokak számára taszító is lehet, hiszen nem mindenki képes ennyire közel, mintegy magába, testrészei-izmai sokaságába, a belsőjébe engedni egy vadidegent pusztán azért, hogy fizikai-lelki tisztulást kapjon. 

A pszichológusok, a terapeuták munkájához tudom hasonlítani azt, amivel foglalkoznak, elvégre ahogy sokunk probléma esetén nem szívesen, sőt! inkább sehogy se megy terapeutához tanácsadásért, lelki segítségért, mert ott is legbelső titkainkat kell(ene) kitárnunk, így masszőrhöz, jóóóóóó masszőrhöz sem szívesen megy mindenki. Mindkét foglalkozás igényel egyfajta belsőséges viszonyt a két fél között, amihez óhatatlanul is meg kell nyílnunk, fizikailag, testileg-lelkileg egyaránt és képessé kell válnunk arra, hogy magunkba engedjük "látni" a másikat.

De vissza az eredeti gondolathoz, ami miatt naplómból ideragadtam egy gondolatot, átfogalmazva az itteni környezethez igazítva. 

 

 

A masszírozás is ad egyfajta testi-lelki felüdülést ez tagadhatatlan. Ahogy a bevezető sorban említett nyújtózkodás is, bár ennél azt hiszem a leghatásosabb a reggeli ébredés utáni nyújtózkodás szokott lenni. Hogy miért is? Hát, talán mert ébredés után a legkellemesebb minden, főképp ha van kivel megosztani.
És ha a nyújtózkodás felér egy kisebb szexuális kielégüléssel, akkor mivel ér fel, egy masszázs, jött a gondolatom. Erre nem kaptam választ, csak egy széles nagy mosollyal lett nyugtázva, hogy értem a testi-lelki felüdülések gondolatmenetét és valahogy úgy látom a munkát, hogy az valóban több, mint egy egyszerű fizikai felfrissítés.
 

Minden tiszteletem azon masszőröknek és annak az erőnek, amivel ezt csinálják, tehát ha többet adnak egy sima fizikális kigyúrásnál és nem kell félreérteni, semmiféle másfajta szolgáltatás nyújtásáról nincs szó, csak azzal, ahogy többen-páran masszíroznak, olyan testi-lelki erőket, energiákat szabadítanak fel a másikban, ami van akinél igenis elég lehet a kielégüléshez. Elvégre az erogén zónánk területei, érzékenységi pontjai igen eltérőek, széleskörűek az agytól, a nyakig, a szájon túl, a mell és egyéb testtájak tekintetében is érzékelhetőek. 

De ettől függetlenül én nem járnék masszíroztatni. Ha csinálok valamit, akkor azt fél gőzzel nem csinálom, mert vannak dolgok, amiket nem lehet kicsit csinálni és szeretek mindent, vagy az átlagnál többet beletenni a dolgokba magamból. Emiatt ezt szeretem bizonyos helyzetekben vissza is kapni. Így nem mennék el úgy masszíroztatni, hogy egy kicsit gyúrjanak ki, mert fáj itt és itt, akkor inkább marad a jóga és felfrissülök azzal fizikálisan.
A másfajta, alaposabb, testi-lelki bele és átélős masszírozást meg hát inkább attól az egytől fogadja legszívesebben az ember, akit amúgy is közel enged magához minden téren. Hogy esetleg nem ért hozzá? Én sem.

De úgy érzem nem is a szaktudás a lényeg ebben, hanem a felek közötti testi-lelki harmónia közbeni felüdülés, összekapcsolódás, azok az energiák, feltöltődések, fizikai-érzelmi-lelki kielégülések, amiket a másiknak tudsz adni és amit ő is visszaad neked.

Szóval meglátásom szerint egy masszőr sem tudja pótolni azt a fizikális "kigyúrást", külső-belső törődést, testi-lelki felfrissülést, amit a szeretett másik tud adni nekünk önzetlenül, csak azért, mert szeret minket és mert el és befogadjuk minden téren. 

És akkor arra már ki se térek, hogy amíg a masszőrtől fizetés után távozunk, addig kedvesünk masszírozása után-közben, akár más gondolatok-érzések is előkerülhetnek és nem feltétlenül szükségeltetik a távozás sem, hiszen egy jól működő kapcsolatban ha több felületen érintjük meg egymást a külsőn és testiségen túl, akkor a kémia sem fog szalmalángként elégni a fellángolás után.

"Ha már nagyon nagy lánggal él a szenvedély, akkor jöhet a szex, hogy befejezze a táncot, de soha nem az övé az első lépés."

William Blake: Aki szeret

"Aki szeret, annak hallgasd meg gondját,
Mosolyogva szeresd és öleld naponta át,
Mert különben bizony majd megöleli más,
S akkor hidd el, ezért nem ő lesz a hibás.

A kölcsönös szenvedélynek tűzboglya
Okosan táplálva biztos meleget adhat.
De ha túlszítod, ott semmi sem marad,
Mert épp olyan, mint a költői hasonlat.

Ha szép,nem számít értelmetlensége,
Akárcsak megigéző nőd értetlensége.
Egy porszem néha Világot jelenthet,
Vagy a szál virág az egész kék eget.

Fogd föl ésszel ezen végtelent,
S egy percben élj évezredeket.
Mikor szívünk ettől új életre kél,
Magányunk sötétje is megtörék." 

A tartós párkapcsolat titka

 

A szerelem nem a másik emberben van, hanem bennünk. Mi ébresztjük föl magunkban, de ahhoz, hogy fölébreszthessük, szükségünk van a másikra.

Ezen közhelygondolat alapján bennünk van valahol mélyen: a türelem, a kitartás, a kedvesség, a szenvedély, a gyűlölet, a nemtörődömség, a felszínesség, a türelmetlenség is ugyanúgy, mint a szomorúság, vagy a mosoly.

És mindegyik emberi tulajdonsághoz kell valaki, aki azt ki-, előhozza belőlünk, hogy átéljük, érezzük általa és vele együtt.

Amikor két ember találkozik, kapcsolatba kezd, az azt jelenti, hogy két élettér találkozik egymással. Ezt összehangolni nem egyszerű dolog, hanem nagyon is bonyolult, mert mindkét fél egy külön világ önmagában, két rejtelmes világ hosszú múlttal és végtelen jövővel a jelenben. Azonban ahogy a kapcsolat egyre meghittebb, egyre mélyebb lesz, amikor a középpontok találkoznak a szerelem csendjében, akkor a felszín, a külsőségek, távolságok is elkezdhetnek összekapcsolódni egymással.

"A paradoxon, az állítások egy olyan halmaza, amelyek látszólag ellentmondásra vezetnek, vagy a józan észnek ellentmondó következtetés vonható le belőlük."

"Frusztráció: Szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc; olyan érzelem, amit egy cél elérésének lehetetlensége miatt érzünk."

Viszont ha képes vagy feloldani magadban az érzelmek okozta feszültséget, a lehetetlenség érzését, a látszólagos ellentmondásokat, akkor máris megszűnt azon társkeresési paradoxon, hogy a másik mellett miképp őrizd meg az önállóságodat, mert a nők sem kedvelik, ha a férfiak elvárás szintre emelik az alkalmazkodást, vagy épp megszokásból igyekeznek mindent elintézni helyettünk, kezelni a helyzeteket sablon alapján.

Ha megtalálod mit érzel, mivel kapcsolatban, akkor meg fogod látni azt is, hogy azt mi váltotta ki, mi okozza, miképp teheted pozitívvá, hogy ne frusztrációt okozzon, hanem átlendítve a holtponton előbbre vigyen.

1.   mit érzek, arról mit gondolok és mi a legelső tett, amit gondoltam válaszként az érzésre.
2.   kezelni az érzést és vele együtt a tettet is, tehát kontroll alatt a gondolat, amire válasz a tett, hogy a kívánt érzelmi állapotba kerülj.
3. mert ha át tudod fordítani pozitívvá a dolgokat, akkor eredményes lehetsz, önmotiváció, önbizalom.
4. ami által mások érzéseit is meglátod, illetve befolyásolni tudod, hogy a kellő érzelmi szintre kerüljön pozitívan.
5. így leszel képes arra, hogy kapcsolatot létrehozz és hosszútávon fenntarts, feloldva mind magadban, mind a másikban a paradoxonokat, a frusztrációt.

Miközben nem felejted el, hogy az egész egy körfolyamat és mihelyst elértél a csúcsra, kezdheted elölről, mert ismét fel kell tudnod ismerned saját érzéseidet, megkülönböztetve azt másokétól, mert egy-egy mások által neurotikus, vagy épp problematikus szintnek nevezett elakadási pontnál újra és újra végig kell zongorázni az egészet, hogy működjön és úgy működjön, hogy az energiát vagy saját magadból veszed, vagy töltődsz a másik feled által. 

Mert pontosan tudod, hogy ha a hasonló alap mellett, a hiányosságoknál kiegészítitek egymást, akkor ha ott helyben nem is, de előbb-utóbb meglesz a nyugalmi pont, amikor megtaláljátok egymást és minden téren meglesz az összhang és egy idő után egyre könnyebben és hamarabb rakod össze a mozaikokat, amikoris megy az óra, a körfolyamat, forognak a fogaskerekek az önmaguk hiányosságában, tökéletes összhangban harmonizálva.

Mint a yin-yang szimbólum, ahol is a két azonos forma pontosan egymásbaillően, ugyanakkor hiányosságuknál kiegészítve is egységet alkotnak.

 

Mert a szerelem akkor marad fenn, ha fentről lenézve is fel tudnak nézni egymásra, miközben egymástól függetlenül is élik életük összes szerepüket: szülők, munkatársak, barátok, szomszédok, testvérek... egymásnak pedig lelki társak.

Randivonal

Nagy kaland! Van ott minden, mint a falusi vásárban! Nekem sajátságos véleményem van az egészről. Jó hecc, s nem egyéb! Bár úgy hirdetik, hogy ott aztán százával találnak párra az arra áhítozók, de meggyőződésem, hogy legfeljebb néhány szerencsés leli meg azt ki szívének tartósan kedves lesz! Ez az egész amolyan harmadik esély! Aki lustasága vagy egyéb lehetőség híján ott keres társat, azoknak a fóruma, no meg azoknak akik szórakozni akarnak a mások érzelmeivel szorult helyzetével! El is neveztem „turinak”, „ rutibutiknak”, mert leginkább arra hasonlít! Előfordul ott minden!, de többnyire mások által használt, mosott  áru lelhető fel a készletben! Persze mit is akarjon az ember bizonyos kor elteltével. Új darabhoz már nemigen jut hozzá, legfeljebb ha le szeretnék húzni, szeretnék kihasználni! Persze ahogy mondják vak tyúk/kakas is talál szemet! Persze nem csak szárnyasok fordulnak elő, hanem mindenféle gerinces és gerinctelen „jószág” megfordul az oldalon! Rengetegen eleve lódítással kezdik és a reglapjukon valótlan adatokkal próbálnak olyan előnyhöz jutni, ami amúgy is szertefoszlik az első találkozás alkalmával. Olyanok is vannak akik szégyellik külsejüket, gondolom okkal, mert színészek, vagy egyéb celebek fotóival próbálnak villogni. Ennek sem sok értelmét látom, persze ha nem eleve a „szórakozás” az regisztrációjuk oka. Az egész buliból a legértelmesebb a napló. Itt legalább barátságok szövődnek ismeretlenül és oktalanul! Megvitatnak ezt-azt, zenéket, képeket küldözgetnek.  Persze ameddig lehet, mert a moderátorok, bár ötletszerűen, de mindent elkövetnek, hogy ezt megakadályozzák. Ha tudnák a balgák, hogy mennyit ártanak ezzel az oldalnak! Állítom, hogy a naplózás közelebb áll az elvárt eredményhez, mármint a másik alapos megismeréséhez, megkedveléséhez. Aztán lehet eső, lehet sár! Még az is előfordulhat, hogy a naplón keresztül talál valaki párt, úgy, hogy a reglapját nem is olvasta el!

Szóval fenntartom a véleményemet, hogy a Randivonal egy nagy, ritkán frissülő, bővülő „árukészlettel” bíró turkáló!

Boldogság

"Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk."

E. Hamingway 

Boszorkánykonyha

(Azt hiszed, hogy azt hiszem, hogy azt hiszed...)

Sasmadár egyik legtanulságosabb írása (legalábbis számomra) az volt, amikor régi, falusi lakodalmakról mesélt, melyeken ő, mint meghívott vendég, a hölgykoszorú táncos lábú tagjai iránt érdeklődést mutatva, hagyta, hogy azokban felébredjen az érdeklődés iránta pusztán azért, mert azt gondolták, hogy őt érdeklik, holott valójában ők voltak, akik érdeklődtek Sasmadár iránt... így működik a "főzőcske" a Való Világban.

Tudjuk, hogy ő nagy kedvelője a példabeszédeknek, így ezt is annak kezeltem első perctől kezdve. Túl a magasröptű stíluson, illetve a történet Sasmadár által szabott keretein, az olvasó rögtön szembesül a tyúk és a tojás problematikájával.

Ez remek témakör, tudjuk, mi a kedves párommal így közel egy év távlatából még mindig el tudunk évődni rajta, hogy melyikünk is a zsák és melyikünk a folt... (merthogy a folt ragad a zsákra, nem fordítva, ugyebár.)
A reálszférában ennek a problémának az érdemi megvitatására egy alakuló kapcsolatban általában sor sem kerül, mert valahogy gördülékenyebbek a reakciók és viszont-reakciók. Tulajdonképp mire a felek rájönnek, hogy érdeklődnek egymás iránt, többnyire már legalábbis a nagy beszélgetések stádiumánál járnak. (Rosszabb esetben az ágyban.)

A virtuális azonban ebből a szempontból kicsit másként működik. Mégpedig pontosan az információk korlátos volta miatt.

Ha az életben találkozik egy férfi és egy nő, akkor a legfontosabb az első benyomásnak nevezett érzéshalmaz, ami egyszerre lényegesen több információt közvetít a felek között, mint a virtuális "első benyomás". Lényegesen többet, ám egész másokat. Óhatatlanul eltolódik az ismerkedés a "külcsín" irányába, és háttérbe szorul a "belbecs".

Tehát az életben az "első benyomás" lényegében eldönti, hogy tetszenek-e egymásnak (divatosan: működhet-e a "kémia", tudnak-e egymással úgy kommunikálni, hogy abban mindkét félnek öröme teljék, stb.) Ugyanakkor, egy rövidke találkozás során egyáltalán nem derül ki (vagy csak nagyon rutinos versenyzők számára, illetve nagyon egyértelmű szituációban) a másik valódi szándéka, lelkének rejtettebb dimenzióiról, árnyoldalairól gyakorlatilag semmi nem tudható meg.

Ráadásul, ha a felszínen megfelelőnek látszik a másik fél, főleg naiv hölgyek hajlamosak azonnal "bedőlni" a szemmel látható lelkesedésnek. ...Aztán pedig jön az "ébredésnek" nevezett állapot... ami szükségszerűen sérüléseket okoz mindkét félben, legfeljebb a sérülések mértéke, típusa lesz egyénenként különböző.

Ez húsz évesen még menthető, talán szükséges is néhány negatív tapasztalat a személyiség fejlődéséhez (bár van, aki ezt nem így látja),  de negyven éves korra (pont a húsz éves kori tapasztalatok miatt) enyhén szólva butuskaság.

Ami a virtuálist illeti, ott a dolog picit másként működik, főleg az információáramlás korlátos volta miatt.
Ez a regisztrációval, illetve a társkereső oldalon épített "image"-val kezdődik.
Nyilván mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy mit szeretne magából láttatni, és melyek a személyiségének a rejtegetni való árnyoldalai. (Én például rendetlen vagyok. Igen. Ez van. Küzdök ellene, de attól még tény. És nem ez volt a legfontosabb információ, amit megosztottam másokkal magamról. Vajh miért is? Mentségemre szóljon, hogy a lagziba se mennék a kitaposott tornacipőmben, sőt, el is várnák tőlem, hogy ne abban menjek, mert ezzel nem tisztelném meg a Jelenlévőket. Ugye, ez belátható...:D)
Tehát: az ember a megjelenése során kialakít magáról - viszonylag tudatosan - egy képet. Melyben legalább annyiban próbál őszinte lenni, amennyiben a saját, pozitívumként megélt jellemvonásait megpróbálja kiemelni.

És itt jön a többiek személyisége.
Lesznek, akik számára azok a vonások, az a stílus, ahogyan alanyunk a világhoz viszonyul, ellenszenvesnek tűnnek majd. Másoknak (a többségnek) teljesen közömbös lesz, hogy alanyunk hogyan küzd. És lesznek (óhatatlan, hogy legyenek a nagy számok törvénye szerint) akiknek szimpatikus lesz alanyunk virtuális tevékenysége.

Hol is tartunk tehát a falusi lagzi analógiájában? Az egyik sarokban a lányok kelletik magukat, Aranka piros szalagot tett a hajába. Ezt Gazsi borzalmasnak találja, Lalit nem érdekli, Pityunak meg tetszik. (Még szerencse, hogy az ízlések és pofonok különbözőek.)
Ismét hangsúlyoznám, hogy a virtuális "piros szalag" a dolog lényegéből fakadóan valami olyan vicces, érdekes, vagy elgondolkodtató tartalom, amit az illető önmagához (a lelkéhez) közel állónak érez.
Nyilván azok fognak erre reflektálni, akik számára szintén közel álló az a jelzésrendszer, amit a tartalomszolgáltató használ...

Itt jön be a "hasonló a hasonlót vonzza" elv. Nem a külsőségekben, hanem a lélek szintjén lép ez működésbe a virtuálisban. (Ezért hülyeség a paramétertáblázat. A dolog lényegéből fakadóan. Mert az életben indul egy ismerkedés a külsőségektől, és megreked(het), ha hiányzik a belső tartalom - de szerencsés esetben mindkettő találkozhat. A virtuálisban pedig elindul bizonyos belső tartalmaktól - és megreked(het) a külső találkozás próbájánál. Vagy nem. De ezt nem a számadatok mondják meg, hisz attól, hogy valaki x éves y kiló z centi, a haja szőke/barna/ fekete, még lehet rokonszenves és ellenszenves is első látásra....
Hát igen, a puding végső próbája az evés.
De csak a végső.

Mert ahogyan a való életben a külcsín felől fokozatosan lehet haladni a belbecs felé, rétegenként ismerve meg a másik személyiségét, úgy a virtuálisban a módszer szinte változatlan, az irány viszont fordított: előbb célszerű az adott lehetőségek, eszközök figyelembe vételével a másikat, mint embert megismerni, és ha ezen a téren pozitív a visszacsatolás, akkor érdemes megismerni őt fizikai valóságában.
Mindenesetre az a mód, ahogyan a virtuális elvarázsolja a benne botorkálókat, nagyon hasonlít a Sasmadár által leírtakra.

Mert az ember először saját magának írogat ezt-azt. Ezt elolvassák mások, és (jó esetben) gondolataik ébrednek tőle. Ha ezek a gondolatok megörökítésre érdemesek, a másik fél is megörökíti őket. Elsősorban saját magának. Ezt persze az első gondolatsor írója olvassa, és újabb gondolatok ébrednek benne...
Mire a felek rájönnek, már szóba is álltak egymással. (Táncolnak, hogy tovább fűzzem a lagzi-analógiát. Hogy ki kért fel kit? - Ja ez itt olyan, mint a dizsi. Lötyög mindenki mindenkivel. Aztán valami majd csak lesz. Hogy Arankának megfelel-e Pityu, vagy inkább Lali iránt ácsingózik - ez menet közben derül ki...)
Persze, mire a kommunikáció kicsiszolódik a felek között, - felnőtt emberekről beszélünk, kialakult szokásokkal és jelzésrendszerekkel - hónapok telnek el.

Egyébként pedig, összességében véve a társkereső oldal úgy működik, mint egyfajta boszorkánykonyha: van egy nagy üst, mindenki mindenféle zöldséget beledob... és addig főzi, míg valami finom leves ki nem kerül belőle. (Vagy el nem szúrja az egészet - lehet túl fűszeres, túl sótlan, túl híg, vagy túl sűrű - figyelemmel kell lenni a reménybeli fogyasztók igényeire, hiába. Ha ez nem sikerült, akkor ki kell az egészet önteni és újra kezdeni... na ez a nyűgös dolog, de sosem szabad feladni a reménytelenséget. Egyszer csak kialakul a tökéletes recept.)

Felhívom a figyelmet a megfelelő főzési idő betartására, az ízek harmóniájának és a nyersanyagok kellő megpuhulásának érdekében!