Csattan a váci dóm kapuja,
a templomra az est le szállt,
bent aludni tér a szentek hada,
s kint már ébredezik a halál.
Örökzöld élet kertje öleli,
amott gesztenyefák illata száll,
árnyékukat a falra feketén festi,
fáknak az álmos holdsugár.
Előtte szegletes tér terül,
körül részvét hajló kandeláber,
mint megannyi hamis szemtanú,
mereng az éjszakában el.
Át titkon három koldus csoszog,
megnyúlt árnyékuk már hazaért,
kezükben két-két szatyor nyikorog,
a vagyonuk,s cipelik még a reményt.
A pázsiton egy perc sem tell,
s ott terem három vetett ágy,
már feküdve halkan beszélgetnek,
közben kortyolják a gyönyörű mát.
Egy könnycsepp hull a földre,
ők rettenve néznek az irányba fel,
az utolsó mondat mi hallik ide:
hagy vigye,neked már úgyse kell.
De süket a tér,és a templom,
nem hallja azt senki csak a rém,
a háromból egyet elrabol:s szól a boldog,
köszönöm neked hogy megértettél.
