Nálad milyen idő van?

Megihlettél ismételten, illetve eszembe juttattad pár korábban már naplózott gondolatomat, ami arról is szólt egy-két pozitív gondolat keretében, hogy szeressük egymást gyerekek a civakodás szindróma helyett, mert nem feltétlenül rossz és sötét az, amit elsőre annak látunk. Elvégre valahol mindig süt a nap. Csak észre kell venni.

A nap meg egyfajta belső fény, ami kisugárzik belőlünk és ide hozom egy korábbi mesedélelőttömet melegség ügyben.

2012.02.08. 10:17

Mindenkinek van egy kosara. Nekem is.
Abban vagyok én és mindaz, ami én vagyok, amit én jelent(het)ek, amit én tudok adni. Egy 3x3-as pici, apró kosár. 
Igaz, néha kilyukad és vannak rajta, látszanak itt-ott az apró foltozások, de mindig helyreteszem, mert másképp az otthon melege megszökne belőle. Azt meg nem hagyom. Itt benn jó meleg van, főleg, ha én is itt vagyok.

De most nem leszek, nem fogsz látni. 
 

Elbújtam az egyik sarokba, mert valaki nyitva hagyta az ajtót és jön be a hideg, nekem pedig most nincs kedvem, időm felkelni és becsukni.
A kályhában a tűz viszont csak akkor lobog és akkor ad meleget, ha arra valaki vigyáz, ha azt valaki megrakja, táplálja. Szeretnék egyszer úgy előjönni a vackomból, hogy dejó meleg van, milyen jó érzés is, hogy valaki vigyázott a tűzre helyettem is kicsit és nem hagyta kialudni.
 

Valaki, aki néha észreveszi ezt az apró kosarat a földön és belekukkant, hogy mi és ki is van benne. Valaki, aki tudja, hogy ebben a pici kosárban minek, kinek van helye.
Mert az (lenne) az igazi, amikor a másik is itt van, amikor ebbe a kosárba azok a dolgok is belekerülnek, amit a másik jelenthet, amit ő tud adni, hozzátenni, és akkor közösen, együtt melegedhetnénk a tüzünk mellett. Együtt élvezhetnénk esténként azt a meleget, amit ad, amit ezáltal is adunk egymásnak és amit megtart, benntart ez a pici kosárka.

Várnék ide valakit, aki benéz, aki leül mellém és vigyáz a kosárkára, a benne lévő láthatatlan apróságokra.
Aki tudja, hogy minek hol a helye, aki tudja, hogy nekem ebben a kosárban a helyem, aki tudja hogy én csak ezt az egyet tudom rendbetenni és ebbe tudok meleget varázsolni, mert én én vagyok. Nem tudok és nem is akarok másokat pótolni, olyan dolgokat visszaadni, amiket nem lehet, így ne várd tőlem hogy olyan legyek, mint egy korábbi kosarad. Sose leszek.

De ne is ítélj el pusztán azért, mert egyszer valaki kilyukasztotta a kosarad és te estél ki belőle, mert nem mindenki ilyen, így ne tegyél át abba a lyukas kosárba, ahonnan te is kiestél, hogy én is folyton kipotyogjak onnan. Az nem az én kosaram. De már nem is a tied.

Az én kosaram itt van. Ez a picike. Látod? 

 
Tudom hogy kicsi, de pont elég arra, amire készült: egy kis otthonnak, ami benntart minden meleget, minden szeretetet, annak a kettőnek, akik ezt megteremtik itt benn.

Nem fér itt el mindenki, így ne zsúfoljuk tele ha lehet. Se vadidegenekkel, se barátokkal, se kollégákkal, se családtagokkal, se pedig tárgyakkal, mert a végén nekünk nem lesz hely és másik kosarat kell keresnünk, ami nem biztos hogy ugyanúgy a mienk lesz, ahol ugyanolyan jó lesz.

És nincs szükség arra se hogy idehozd az egész világot, meg a csillagokat, de az sem megoldás, ha az itteni kedvességet, apró figyelmességeket, melegséget kiviszed a kosárkából és szétszórod a nagyvilágba, hogy vigye a szél mindenfele, mindenkinek.

Mert ha túl sokan vagyunk, most már elbújok a vackomba és ha nem vigyázol egyedül a tűzre, ha nem érzem a meleget, akkor hideg lesz és fázni fogunk. De ugyanez lesz akkor is, ha kiviszel innen olyant, ami ide tartozik, mert úgy véled hogy az mindenkinek jár. 
Akkor is kihűl minden és hideg lesz és elsősorban mi fogunk fázni, mert a mi pici kis tüzünket elviszi a szél oda, ahol az nem marad meg, ahol nem tudnak vigyázni rá. Mert az csak itt melegít fel. Ebben a pici kosárban. 

 
És csak minket.
Mert ami itt van, ide tartozik és nem máshova. Nem adható mindenkinek az, ami itt van és nem is jár ez feltétel nélkül másnak, mert meg kell tanulnia mindenkinek a saját kosarában meleget tartani, otthont, nyugalmat, békességet, szeretetet teremteni. Ami itt van, az csak a mienk: a Tied és az enyém.

A szeretet ugyanis nem egy bumeráng, amit ha eldobsz, akkor visszajön. Meg kell gondolni hova is dobod, tudnod kell mit vársz vissza, mert ha nem jól csinálod, ha meggondolatlanul dobálózol, nem biztos hogy az jön vissza, amit kapni is szeretnél. És téged fog először fejbevágni.

Ez az én kosaram: ilyen pirinyó. Ha meglátod, ha észreveszed netán, ne habozz, nézz be kicsit. Állítólag kintről is látni, hogy benn meleg van. De nem hívok be senkit. 

Marasztalni meg csak azt fogom, aki maradni is akar.

Szóval...
Az apróságaim más tálalásban, mert csak azt adok, amit szeretnék egyszer cserébe vissza is kapni valakitől.

Próbáljátok meg ezzel a kosaras, meleget adó otthonos képpel elképzelni, miről is szól(na) a társkeresés: hogy mennyi rossz és tévút van, amiket sokan észre se vesznek, mert nem jó az sem, amikor a múltat, az elvesztett dolgokat keressük a másikban, mintahogy az sem, ha a múlt rossz előítéletei miatt a jelen is csorbát szenved, negatívan lesz megítélve, de ugyanígy az se visz hosszú útra, ha a kosár nagyságát és fényességét, felcicomázottságát lessük. De a bumeráng-effektus sem ide való.

Kinn süt a nap, bár hűske van, nem szellőztetek, de érezni, hogy jön be a hideg, mert valaki nyitva hagyta az ajtót és kezd kezd hűvös lenni a kosárkámban.

Becsuknád az ajtót? Belülről, ha kérhetem.

Szeretném, ha maradnál.

”Aki szeret, annak fickándozik a szíve, élete színes, süt a napja. Aki nem szeret, oly tájakon jár, ahol nem süt a nap.”