A hernyó és a lepke

 

Egyszer volt valahol a nagyvilágban egy hernyó és egy lepke.

A lepke épp újonnan kapott, szép színes szárnyait próbálgatta a napfényben vidáman, mikor a hernyó meglátta őt a fa tetejéről.
Oda mászott fel mindig százlábúakban is bővelkedő, népes családja elől. Ott, messze tőlük, ahova más elkényelmesedés és kitartás nélkül nem tudott eljutni, ott volt igazán otthon a hernyó. Közel a naphoz, a fényhez, ami csak az övé volt mindig, mikor oda mászott. Egyedül.
Onnan nézte az eget, ami annyira vonzotta őt, mert a talaj hidegségével ellentétben ott jól érezte magát. Érezte a napfény melegét még a hűs téli időkben is, ott érezte azt igazán, hogy a lentről látott, a fa ágain és levelein megcsillanó napfény csak talmi csillogás a fenti melegséghez képest. Valami miatt, maga se tudja miért, de mindig is vonzotta az ég, a nap és minden, amit ez jelentett neki. 
Egy szép tavaszi napon, mikor ismét felmászott a fa tetejére a hernyó, meglátott valamit.

Egy távoli falevélen valami érdekes-színesen megcsillant a napfényben. Ekkor látta meg a lepkét, aki az esőcseppes levélen sütkérezett, majd szárnyra kelt és vidáman repkedett ide-oda, virágról virágra, levélről levélre, játékosan, nevetgélve. Még csak próbálta a repülést és nem vágyott nagy utakra, így magában örült szabadságának.
A hernyó egy darabig csendben nézte a levelek árnyékából a lepkét és élvezte a belőle áradó vidámságot, játékosságot, gondolatban vele együtt repkedett, vele együtt játszott és úgy érezte társaságra lelt ott fenn a magasban, hogy most már nincs egyedül.

Ahogy a hernyó lassacskán előbújt a levelek alól, a kis lepke észrevette és hamarosan megbarátkoztak, együtt töltötték el az időt a távolból is. A lepke a magasban repkedve, a hernyó pedig a fa tetejére mászva fel.
Egy napon a hernyó gondolt egyet és felmászott a fa legmagasabb, legvékonyabb ágára, hogy végre közelről is láthassa kis barátját, a lepkét. A lepke ott várta őt szép színes száranyaival, vidáman, mint máskor is.
A hernyó cseppet aggódva és félve ment fel, mert úgy érezte hogy az ő ronda külsője taszítani fogja a kicsi lepkét.  
A lepke azonban vonzónak találta őt, mert eszébe jutott, hogy nemrég még ő is ugyanolyan rút, torz volt mások szemében, így örült a hernyónak, mert saját magát látta benne, amilyen ő is volt korábban. Ahogy egyre közelebb értek egymáshoz és a kis lepke átölelte szárnyaival a rút hernyót, egy kis csoda történt.
A hernyó lepkévé változott.
 
Ezután minden egyes alkalommal, mikor együtt voltak akár távolból, akár a fa legtetején, a hernyó átváltozott és már nemcsak gondolatban szállt a kis lepkével együtt. Amikor csak tehette mindig vele, mellette volt.
...  

Amikor megszáll az ihlet, a múzsa ilyen írások megírására is ösztökél, ami oly taszító, érthetetlen és nyálasan csöpögős, hogy a szerzőtársak megkértek arra, ezt mindenképp publikáljam eme oldalon és bár igyekeztem felhívni figyelmüket azon tényre, hogy a néha elég sűrűn csípős, pimasz, vagy épp nyakatekert körmondatokba körmönfontan megfogalmazott gondolataimat nem mindenki fogja megérteni, de hát nem állt szándékomban lebeszélni őket eme nemes és ügyes elgondolásukról, hogy társkeresői - társtalálói gondolatainkat, eszmefuttatásainkat, tapasztalatainkat osszuk meg másokkal, másképp, mint mások. 

Hmmmmm. Szóval kicsit megleptek, de örömmel teljesítem kérésüket és firkantgatok ide is szokás szerint, hangosan magamban, magamnak mormogva. Akinek tetszik olvassa, a többieknek pedig szép napot. A továbbiakban mese folyt. és jelzem, hogy szerzői jogvédelem alatt állnak saját és mások által kitekerten megmagyarázott gondolataim is, így jobb jelezni, hogy valamely írást, vagy egy részét elcsenik-magukévá teszik, feltüntetve minden esetben a forráshelyet és akkor örömmel írogatok tovább.

És akkor mese folyt.

...

A hernyó népes családja azonban nem nézte egy idő után jó szemmel, hogy hernyójuk távol van a talaj adta biztonságtól, hogy a leveleken átszűrődő, őket is körülvevő hideg melegség neki kevés és máshova vágyik.
A hernyót viszont bántotta ez, mert ő szerette a kicsi lepkét és a lepke is őt.
A család azonban sokszor lehúzta őt a fáról, vagy utánaküldtek valakit, hogy menjen haza. A lepke megpróbált segíteni a hernyónak, így amikor csak lehetett, leszállt a földre a fák árnyékába és ő változott át. Vissza, rút hernyóvá. Mert egykor ő is az volt.
Azonban nem érezte jól magát már hernyóként lent a hidegben napfény, vidámság és szeretet nélkül.
Így esett meg az, hogy egy nyári napon visszarepült a fák fölé. Fel a magasba, a napfénybe, mert ott érezte igazán otthon magát, vidáman, boldogan repkedve ágról ágra, levélről levélre.
A hernyó nem tartott vele. Népes családja mind a száz lábát kitárva fogta, marasztalta, hogy neki ott a helye.
Neki, az ő külsejéhez nem való a napfény, a vidámság és egy lepke se - hallgatta tőlük és elhitte a szavakat, így maradt lenn, a talajon. Időnként, mikor mégis másra is vágyott a szavakon túl, felmászott a fa lombjai közé, de olyan messzire, olyan bátran mint korábban, sosem ment. A száz láb lefele húzta, szárnya pedig nem volt. Hernyó volt és nem lepke.

 

Néha a fák ágai között látott más hernyókat és lepkéket is. Hiányzott neki a társaság, a kedvesség és melegség, így szóba állt velük. Próbált valamit keresni náluk, ami érezte, már régóta hiányzik neki és bízott abban, hogy ott megtalálja. Nem ment, nem találta, nem azt kapta, amit várt, amit keresett, ami ugyanolyan jól esett neki, mint amit attól az egytől kapott.  
Családjánál marad, ahol ételt és otthont adtak neki, fedelet a feje fölé és ahol jól kellett éreznie magát.
Egy idő után már úgy volt vele, nem vágyik a fa lombjai fölé egy lepkéhez sem és talán már a kicsi lepke nem is várja őt. Úgy érezte, jó neki, a hernyónak a talaj is, így más irányba vette útját. Nem fel a magasba, hanem lenn a talajon, a sárban messze, messze mászott, mert ahogy családja is mondta, ő hernyó volt.
Bármilyen távol is mászott, bárhányszor is tért vissza azonban családjához, valahogy sehogy sem volt jó. Nem érezte jól magát a bőrében a hernyó. Minden zavarta.
A távolság, a sötétség, a talaj nedvessége, hidege, az egyedüllét, a többi hernyó közeledése hozzá. Hiába volt meg mindene a hernyók világában, valami miatt, valami mégis hiányzott neki.
Néha most már fel-felnézett a magasba. Oda, ahol a kis lepkét hagyta. Azt, akivel bármikor, még a hideg téli napokon is jól, vidáman érezte magát, melegség töltötte el belül. De nem látta a kis lepkét. Nem látott át a fák lombjain fel a magasba, a fénybe. Az átszűrődő napfény pedig, ami itt-ott megcsillanni látszott, családja körében sokszor elvakította.
 
Vágyott fel, a magasba, a melegségbe, de nem mert elindulni. Nem tudta mi várná őt ott. Vajon a kis lepkéje ott van-e még, vár-e még rá, hogy újra lepkévé változtassa a szeretet erejével. Nem tudta azt sem, hogy vajon a fenn megszeretett lepkét, vagy lenn a talajon látott rút hernyót látná-e viszont. Mert a sok sötétség és ridegség a talajon elfeledtette vele azt a csodás találkozást, mikor a kis lepke először átölelte és ő is lepkévé változott, aki szabad, vidám és boldog volt.
 
Nem ment, nem indult el, csak gondolatban volt néha a magasban, a fa legtetején a legvékonyabb ágon. Kis lepkéjével.
Egy őszi napon, mikor a nap fénye már kevésbé volt érezhető és hideg szél fújt, a hernyó lebetegedett. Lemászott a fa ágai közül, ahova pihenni szokott menni és családja körében töltött sok időt. Beteg lett. Begyulladt a szeme, alig látott hosszú hónapokig. Megsérült, berepedezett a bőre, mászni sem tudott. Jóformán csak feküdt kinn az udvaron és nézte az eget. Nézte és várt. Maga se tudja mire.
Viharos, esős idők jöttek. A nap alig sütött és nem érződött a meleg sem.
Közeledik a tél - gondolta a hernyó. Ha továbbra is itt fekszem és nézek a semmibe, miközben száz rideg láb van körülöttem, nem jövök rendbe.
Sok idő eltelt már, talán ő is felejtette azt, mi fájt. De talán engem még nem.  
Szeretném már látni. Jól esne egy kis melegség ebben a hidegben és a betegségben. Egy kis figyelem és törődés, amit más nem tud megadni nekem, akárhány lába is van, akárhány fedelet is tesz a fejem felé.
Ezekkel a gondolatokkal indult el a hernyó fájón és betegen, fel a fa legtetejére, hogy lássa újra a kis lepkét.
Útközben sokminden kavargott benne, de ment, mert látni akarta. Családja sem tudta most marasztalni, bár nem tudták hova is megy. Már megszokták hogy ott van körükben, kéznél ha épp segítség kell, akár fájón, betegen is.
 
De a hernyó most másra vágyott. Hiányérzete volt, amit úgy érezte csak a kis lepke enyhíthet és mindaz, amit tőle kapott korábban, amit ő jelentett neki. Elindult hát, most kissé tétován, de ment, mászott előre. Hátha talán.
A kis lepke már várta. Ugyanúgy, mint korábban, az első találkozáskor is. A levélen ült és várta a lepkéjét, hogy hernyóként felmásszon hozzá és átváltozzon mellette, vele és érte. Vidáman, játékosan a napfényben. Mert odafenn, a lepkénél mindig sütött a nap, mindig melegség volt.
Pár napig a hideg téli időben ismét lepkévé változott a hernyó. Levetve amúgy is beteg, megrepedezett bőrét átváltozott és együtt örült, játszott a kis lepkéjével. Fenn a magasban, szabadon szállva.
Beesteledett. A kis lepke marasztalta még, de mennie kellett. Újra vissza kellett bújnia a hernyó bőrbe és visszamásznia a talajra. Hosszú útnak tűnt akkor, nem akart menni valójában ő sem. Elindult és visszament még egy kicsit, még egy perce, még egy kis meleg-forró ölelésért, hogy bírja majd a földi létet.
Késő volt, az idő csak úgy rohant velük. Most már valóban mennie kellett, várta a család. Odalenn.
 
Nem mászott a hernyó, nem volt rá se ideje, se ereje. A lepke lét, a vidámság, a melegség, játékosság magával ragadta, nem változott vissza.
 
Egy lepke szállt le a talajra, messze a családi háztól és bújt vissza a hernyó bőrbe.
 
Senki nem látta, csak ő tudta ott benn, hogy lepke volt, boldogan és szabadon. Pár óra telt el. A hernyó bőr tovább repedezett és minden mozdulat fájt, nyílalt. Megint lebetegedett, bár nem olyan hosszú időre mint korábban. Hisz odabenn tudta, hogy a kis lepke várja őt, aminek már a gondolata is melegséggel töltötte el a hernyót. Vágyott vissza oda.
Még párszor, a hideg téli estéken egy lepke repült fel a fák magasába. Fel, szabadon.
Aztán egy nap a kis lepke hiába várta, nem jött.
A hernyó ismét a földön mászott, százlábú családja körében kopott, repedezett bőrében. Maga se tudja miért, de ott volt lenn, miközben néha fel-felnézett az égre, hogy látja-e a fényt, a melegséget, a játékosságot.
A kis lepkét kereste, de nem beszéltek, nem ment hozzá.
 
Csak a szél suttogta, hogy ne várj, nem megyek. Hernyó vagyok, nem lepke.
A hernyó a hosszú hideg, szeles földi mászás után, kissé begyógyult sebekkel a fához indult egy nap, ahogy máskor is szokott. Felmászott minden nap a fa tetejére, hogy lássa kis lepkéjét.
Ő azonban nem volt ott.  
Egy másik távoli fa tetején pillantotta meg. A hernyó nem értette mit keres ott a kis lepke és miért nem várta őt a fa tetején, ahogy máskor is tette azt hosszú hónapokon keresztül.
Nem tudta mitévő legyen. Vágyott utána, hiányzott a közelsége, a vidámsága, az önfeledt szabadság és a nyugalom amit mellette érzett, együtt vele. Mert ezek a dolgok, már tudta a hernyó, csak vele harmonizálva teljesek.  

De nem mert elindulni...

Tavaly évvége felé készült ez a kis mese, szimbolikusan bemutatva a társtalálás azon problematikus rejtelmét, miszerint az idő elmúltával igen nehéz kimozdulni és kimozdítani a másik felet a már megszokott életviteléből, családi köréből, a megszokásból, főképp ha hosszú ideje volt-van társ nélkül. 

Ilyen esetben a másik félnek a végtelen szereteten túl, toleranciát és türelmet is kell tanúsítania-gyakorolnia, elvégre előbb-utóbb azért, hogy a mese másképp is végződjön: "mert aki érti az megérti, aki pedig nem, nos" annak azért elmondom, hogy a húrok ismétlődő túlfeszítésével azért a komfortzóna elhagyására is motiválhatjuk a másikat.

"Semmi nincs szebb a világon, mint megtalálni azt, akiben megbízhatunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát "