A lepkévé vált hercegnő

Hónapok teltek el, míg a télből tavasz lett, s közeledvén a nyárhoz egy boldog napsütéses napon a hernyó egy tanácstalan indíttatásból felmászott a távoli fa tetejére a kis lepkéhez.

Nem ment közel, mert naponta hogy látta, figyelgette őt a távolból is, tudta, érezte hogy neki már többé nincs helye régen oly nagyon szeretett lepkéjénél. Más társaságában vélte látni több ízben rövid ideig.

Valóban. Néha mellé-mellécsapódtak kéretlen repkedők, hosszú lábakkal rendelkező pocsolyalakók, akik csápjaikkal igyekeztek lehúzni őt a fák sűrűjébe, a zavaros vegetáció barnaságába. Mert a kis lepke játékossága, vidámsága sokakat vonzott, de ő nem szerette a kifejlett, készen kapott díszpompás színekben, a napfényben talmin csillogó szárnyakat, így jobbára magában repkedett vidáman a friss tavaszi széllel.

Miközben víztől átitatódott szárnyaival is hitte, hogy van valaki, aki elég bátor és kitartó lesz ahhoz, hogy a lentről felfele tartó meredek és nehéz utat megtegye, hogy valamikor fenn a napfény magasságában egymásra találjanak és együtt repdessenek tovább a tavaszon át a nyárba míg újra ősz és tél nem lesz.

Ebben a magas szabad, ámbár üvegablakokkal teli toronyszobában lakott a lepkévé változott hercegnő, aki külsőre másnak talán rút, de annál több belső vonzalommal bíró herczegét várta.

A régi, soha el nem múló átok fogságában remélte ezt nappal egyszerű cselédlányként a királyi udvarban, míg lepkeként a fa ágai között fényfürdőzve nem szállhatott szabadon, a sötét és zord éjszakákat pedig vágyálmai között önmagában töltötte el fenn a toronyszobában.

Egy szép tavaszi napon, mikor lenn a fűben nyulak ugrándoztak vidáman, meg-megállva eszegetni a répával borított mezőn, hangok hallatszottak fel a várudvarból.

Ismerős szavakat hallott ki az ismeretlen hangból. Olyan érzések lepték el a hercegnőt, mintha róla mesélne valaki odalenn vágyait kitárva, hiszen mindaz ami felhallatszott élete része volt egykoron. Álmaiban megfogalmazott szavak hangzottak el mintegy válaszként arra, hogy talán nem hiába vár toronyszobájában.

Kinézett hát az ablakon. A magasból lenézve azonban egy szegény, botjára támaszkodó púpos hátú öregembert látott, amint remegő kezében egy varangyos békát tart.

Folyt.

Nálad milyen idő van?

Megihlettél ismételten, illetve eszembe juttattad pár korábban már naplózott gondolatomat, ami arról is szólt egy-két pozitív gondolat keretében, hogy szeressük egymást gyerekek a civakodás szindróma helyett, mert nem feltétlenül rossz és sötét az, amit elsőre annak látunk. Elvégre valahol mindig süt a nap. Csak észre kell venni.

A nap meg egyfajta belső fény, ami kisugárzik belőlünk és ide hozom egy korábbi mesedélelőttömet melegség ügyben.

2012.02.08. 10:17

Mindenkinek van egy kosara. Nekem is.
Abban vagyok én és mindaz, ami én vagyok, amit én jelent(het)ek, amit én tudok adni. Egy 3x3-as pici, apró kosár. 
Igaz, néha kilyukad és vannak rajta, látszanak itt-ott az apró foltozások, de mindig helyreteszem, mert másképp az otthon melege megszökne belőle. Azt meg nem hagyom. Itt benn jó meleg van, főleg, ha én is itt vagyok.

De most nem leszek, nem fogsz látni. 
 

Elbújtam az egyik sarokba, mert valaki nyitva hagyta az ajtót és jön be a hideg, nekem pedig most nincs kedvem, időm felkelni és becsukni.
A kályhában a tűz viszont csak akkor lobog és akkor ad meleget, ha arra valaki vigyáz, ha azt valaki megrakja, táplálja. Szeretnék egyszer úgy előjönni a vackomból, hogy dejó meleg van, milyen jó érzés is, hogy valaki vigyázott a tűzre helyettem is kicsit és nem hagyta kialudni.
 

Valaki, aki néha észreveszi ezt az apró kosarat a földön és belekukkant, hogy mi és ki is van benne. Valaki, aki tudja, hogy ebben a pici kosárban minek, kinek van helye.
Mert az (lenne) az igazi, amikor a másik is itt van, amikor ebbe a kosárba azok a dolgok is belekerülnek, amit a másik jelenthet, amit ő tud adni, hozzátenni, és akkor közösen, együtt melegedhetnénk a tüzünk mellett. Együtt élvezhetnénk esténként azt a meleget, amit ad, amit ezáltal is adunk egymásnak és amit megtart, benntart ez a pici kosárka.

Várnék ide valakit, aki benéz, aki leül mellém és vigyáz a kosárkára, a benne lévő láthatatlan apróságokra.
Aki tudja, hogy minek hol a helye, aki tudja, hogy nekem ebben a kosárban a helyem, aki tudja hogy én csak ezt az egyet tudom rendbetenni és ebbe tudok meleget varázsolni, mert én én vagyok. Nem tudok és nem is akarok másokat pótolni, olyan dolgokat visszaadni, amiket nem lehet, így ne várd tőlem hogy olyan legyek, mint egy korábbi kosarad. Sose leszek.

De ne is ítélj el pusztán azért, mert egyszer valaki kilyukasztotta a kosarad és te estél ki belőle, mert nem mindenki ilyen, így ne tegyél át abba a lyukas kosárba, ahonnan te is kiestél, hogy én is folyton kipotyogjak onnan. Az nem az én kosaram. De már nem is a tied.

Az én kosaram itt van. Ez a picike. Látod? 

 
Tudom hogy kicsi, de pont elég arra, amire készült: egy kis otthonnak, ami benntart minden meleget, minden szeretetet, annak a kettőnek, akik ezt megteremtik itt benn.

Nem fér itt el mindenki, így ne zsúfoljuk tele ha lehet. Se vadidegenekkel, se barátokkal, se kollégákkal, se családtagokkal, se pedig tárgyakkal, mert a végén nekünk nem lesz hely és másik kosarat kell keresnünk, ami nem biztos hogy ugyanúgy a mienk lesz, ahol ugyanolyan jó lesz.

És nincs szükség arra se hogy idehozd az egész világot, meg a csillagokat, de az sem megoldás, ha az itteni kedvességet, apró figyelmességeket, melegséget kiviszed a kosárkából és szétszórod a nagyvilágba, hogy vigye a szél mindenfele, mindenkinek.

Mert ha túl sokan vagyunk, most már elbújok a vackomba és ha nem vigyázol egyedül a tűzre, ha nem érzem a meleget, akkor hideg lesz és fázni fogunk. De ugyanez lesz akkor is, ha kiviszel innen olyant, ami ide tartozik, mert úgy véled hogy az mindenkinek jár. 
Akkor is kihűl minden és hideg lesz és elsősorban mi fogunk fázni, mert a mi pici kis tüzünket elviszi a szél oda, ahol az nem marad meg, ahol nem tudnak vigyázni rá. Mert az csak itt melegít fel. Ebben a pici kosárban. 

 
És csak minket.
Mert ami itt van, ide tartozik és nem máshova. Nem adható mindenkinek az, ami itt van és nem is jár ez feltétel nélkül másnak, mert meg kell tanulnia mindenkinek a saját kosarában meleget tartani, otthont, nyugalmat, békességet, szeretetet teremteni. Ami itt van, az csak a mienk: a Tied és az enyém.

A szeretet ugyanis nem egy bumeráng, amit ha eldobsz, akkor visszajön. Meg kell gondolni hova is dobod, tudnod kell mit vársz vissza, mert ha nem jól csinálod, ha meggondolatlanul dobálózol, nem biztos hogy az jön vissza, amit kapni is szeretnél. És téged fog először fejbevágni.

Ez az én kosaram: ilyen pirinyó. Ha meglátod, ha észreveszed netán, ne habozz, nézz be kicsit. Állítólag kintről is látni, hogy benn meleg van. De nem hívok be senkit. 

Marasztalni meg csak azt fogom, aki maradni is akar.

Szóval...
Az apróságaim más tálalásban, mert csak azt adok, amit szeretnék egyszer cserébe vissza is kapni valakitől.

Próbáljátok meg ezzel a kosaras, meleget adó otthonos képpel elképzelni, miről is szól(na) a társkeresés: hogy mennyi rossz és tévút van, amiket sokan észre se vesznek, mert nem jó az sem, amikor a múltat, az elvesztett dolgokat keressük a másikban, mintahogy az sem, ha a múlt rossz előítéletei miatt a jelen is csorbát szenved, negatívan lesz megítélve, de ugyanígy az se visz hosszú útra, ha a kosár nagyságát és fényességét, felcicomázottságát lessük. De a bumeráng-effektus sem ide való.

Kinn süt a nap, bár hűske van, nem szellőztetek, de érezni, hogy jön be a hideg, mert valaki nyitva hagyta az ajtót és kezd kezd hűvös lenni a kosárkámban.

Becsuknád az ajtót? Belülről, ha kérhetem.

Szeretném, ha maradnál.

”Aki szeret, annak fickándozik a szíve, élete színes, süt a napja. Aki nem szeret, oly tájakon jár, ahol nem süt a nap.”

Egyedüllét vs Társas magány

  

"Sokat vagyunk együtt, mégis elpusztít minket a társas magány."

Hosszú évek után egy nagyon régi kedves ismerősbe botlottam az FB -n.

Középiskolába egy osztályba jártunk, jóban voltunk, időközönként együtt lógtunk, elmondogattuk egymásnak a kis dolgainkat, de az érettségi után megszakadt a kapcsolatunk.

A másik közösségi oldalon ott vagyunk ugyan egymás ismerősei között, de valahogy ez a mostani jelölés arra késztette kedves volt osztálytársamat, hogy írjon pár sort nekem.

Röviden válaszoltam, amiből azért érzékelhető volt, hogy mi mindent éltem meg az elmúlt években.

A reakcióból az jött le, hogy valamibe nagyon beletrafáltam, hamar megfogalmazódott, hogy jó lenne találkozni, valahogy sejtettem, hogy lesz miről beszélgetni.

Ritka élményben volt részem, mindössze 3 óránk volt, nagyjából sikerült elosztani, fele - fele arányban használtuk ki az időt, ezt megelőzően még soha sem sikerült ennyire röviden és tömören, mégis jól átláthatóan összegeznem az elmúlt jó pár évemet.

Annyira jó érzés volt, hogy nem kellett gondolkoznom azon, hogy mit mondhatok el, vagy mit nem, mert valahol tudtam, hogy megértő fülekre talál a mondandóm, a mostani élethelyzetem, az útkereséseim. - Rég beszéltem magamról ilyen felszabadultan, tabuk nélkül.

Kíváncsian vártam régi - új ismerősöm történetét, ami be kell valljam nem lepett meg.

Egy hosszú házasság, ami - sajnos - nem más mint a társas magány....

A szeretet helyét átvette a birtoklási vágy, a vágy helyét a kötelesség, a közös élmények helyett pedig ott a fásultság.

Döbbenten hallgattam a velem szemben ülő ízig - vérig energikus, igazi NŐtől, hogy hogyan küzd a házassága börtönében, ahelyett, hogy valójában ÉLne.

Közös program semmi, gyerekekkel még csak  - csak, de kettesben szó sem lehet róla, se egy vacsora, se egy hétvégi kiruccanás, egyedül meg nem mehet, mert az hogy veszi ki magát, ha egy tisztes családanya elmegy valahová a férje nélkül.

Közben meg láttam lelki szemeim előtt a kamasz lányokat, akik ebben a környezetben, ebben a hangulatban szocializálódnak, ez a minta, ezt viszik tovább.

És saját magam is láttam, hallgattam... volna... ha nem válok el, akkor én is így lennék, itt tartanék.

De nem tudom mit mondani, okosnak lenni ilyen helyzetben nem lehet.

Elmeséltem azt, ami velem történt, elmondtam, hogy mik azok a dolgok, amiket megéltem a válásom óta eltelt időszakban, hogy az egyedüllét először megkönnyebbülés, egy idő után viszont nem öröm, hanem teher és néha átvált élhetetlen magánnyá.

Beszéltem arról, hogy mindez mennyire nehezíti meg a hétköznapokat, és mennyire gátja az ismerkedéseknek - hogy mindent újra kezdeni nem egyszerű, ugyanakkor meg mikor, ha nem most?

Érdekes beszélgetés volt, mert láttam azt az utat, amit én is járhatnék, ha nem döntök 10 évvel ezelőtt a továbblépés mellett.

Az már más kérdés, hogy ez az időszak mennyire küzdelmes volt, hogy mennyi nehézséget és csalódást hozott,  és hogy mennyire nem szeretem az egyedüllétből fakadóan időközönként rám törő magány érzését.

Mindennek ellenére nem tudnám magam elképzelni egy olyan kapcsolatban, ami a társas magányról szól - tulajdonképpen amikor én vetettem véget egy kapcsolatnak a szakítás oka ez volt: különböző okokból kifolyólag, de egyedül éreztem magam a másik mellett.

Sajnos mire ezt észrevettem már késő volt... mert annál jobban kötődtem, hogy könnyedén el tudjak szakadni, így minden egyes lépés, ami ezzel járt fájdalmas volt.

Egyedüllét? vagy Társas magány? Hogy hol az igazság? Nem tudom... talán félúton... Egyik sem jó.... Legalábbis nekem nem...

"Az élet magányos dolog, csak erről mi emberek, szeretünk elfeledkezni, mert társas lényekké szocializálódtunk. Lelkében legbelül, mindenki egyedül van, és sokszor azok leginkább, akiket hangos lárma vesz körül."

Egyedüllét vs Társas magány

Magányos csónak

Tábortűz

"A metafora (ógörög μεταφορά – átvitel) összevont, egybecsúsztatott hasonlat, két fogalom, tulajdonság tartalmi-hangulati kapcsolatán alapuló szókép. Két szerkezeti eleme van, az azonosító és az azonosítandó. A hasonlattól formailag annyiban tér el, hogy nincs benne valamilyen grammatikai jelzés."

Egy szép nyári este bemutatkozó soraimhoz kapcsolódóan kerestem a neten egy odaillő idézetet, amikor is a tűzrakás szükségességét firtató - egyébként katonai vonatkozású, hadviselés szempontjából lényeges - leírást találtam.

Óhatatlanul megláttam egy párhuzamot, ami a társkeresésre, párkapcsolatokra is átültethető :-))) - Íme:

2011. július 4. 21:28

Tűzzel, vagy a nélkül? - A szakirodalom után szabadon...

Még ma is találkozunk olyan nézetekkel, amely megkérdőjelezi a tűgyújtás szükségességét. Gyakran elhangzó gondolatok:

- Egy ideig ki lehet bírni tűz nélkül,

- Nincs idő tüzet rakni, inkább addig is pihenek.

Előfordulhat, hogy a túlélés érdekében szakszerűtlenül rakott tűznek nagyobb a füstje, mint a lángja és hamar kihuny a fénye.

Éppen ezért sok helyen oktatják a tűzgyújtás szabályait, fogásait.

Könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy úgy érezzük muszáj tüzet rakni: pl. nagyon fázunk, megkezdődött a szervezet lehűlése, megáztunk és melegednénk, de lehet, hogy a táplálékot kell fogyaszthatóvá tenni.

A legfontosabb, hogy képesek legyünk a tűzgyújtás helyének, módjának legoptimálisabb megválasztására.

Ezek kivitelezéséhez elméleti segítséget nyújt a jegyzet, de a gyakorlatban csak több tűzrakás után mondhatjuk el magunkról, hogy már megtanultuk a tüzet életben tartani...

A tűzrakó zsargon azt tekinti "tűzmesternek", aki képes szakadó esőben vagy hófúvásban, bármilyen nehézség árán is, egy szál gyufával, papír és más nem természetes anyag segítsége nélkül is tüzet rakni.

A gyakorlati tapasztalat megszerzéséhez szükséges időt jelentősen lerövidíthetjük, ha a leírtakat megjegyezve átvesszük a használható tapasztalatokat.

A címben felvetett "tűzzel, vagy a nélkül?" kérdésre sokan a tűzrakás mellett adnak megerősítést. A nehéz helyzetbe kerültek döntő többsége is tüzet rakva könnyített a helyzetén.

V' Moto - Rock - Tűzvarázsló

Klinika

Tulajdonképpen mindannyian lelki sérültek vagyunk. Egészen pici korunktól kezdve, mikor is "nem adja ide a játékomat" - megyünk bömbölve árulkodni játszópajtásunkra (vagy kitépjük a kezéből, vagy a mi kezünkből csavarják ki - a végeredmény már akkor apró sérülések halmaza a gyermek lelkén, legfeljebb a sérülések fajtája más), - mindig, minden társadalmi, családi, párkapcsolati érintkezés során adunk-kapunk apróbbakat-nagyobbakat. Ezek sok esetben előnyösek, akarva-akaratlanul tanítanak, előbbre visznek bennünket az élet dolgaiban. Van azonban a sérüléseknek egy szintje, ami már meghaladja a lélek tűrőképességét, ami már gátol, nem előbbre visz.
A pszichológusok "ártó stressznek" is nevezik ezt. Sokféle fajtája lehet, de most - a dolog jellegéből fakadóan - a párkapcsolatokat érintő vetületéről ejtenék pár szót.
Tehát: alapvető dolog, hogy az emberek között létrejövő szeretetkapcsolat lényegében energiaáramlás. Az is köztudomású, hogy általában az egyik fél jobban szeret, a másik pedig szeret általa szeretve lenni (ez az ideális kapcsolat képlete földi mértékekkel). Tehát az energia áramlása eléggé egyirányú...
Adva van tehát egy adó és egy vevő.
Ugyanazon kapcsolatban a szerepek jellemzően nem, vagy csak átmenetileg cserélődnek fel. Aki "adó" egy kapcsolatban, ahhoz hozzá szokik az ő jeleire hangolt "vevő", és ha átmeneti zavar esetén a "vevő" egy ideig képes is az adó funkcióját pótolni, (tartalékaiból élve), hosszú távon biztosan nem.
Évekig élnek így, az egyik sugározza, a másik fogja a jeleket, tökéletes a harmónia, hisz egyikük sem tud létezni a másik nélkül... Úgy is mondják: harmóniában élnek, összhangban. Egymásra vannak hangolódva.... szép és a lényeget érintő kifejezések ezek.
Aztán történik valami.
Hogy mi, az a lényeget tekintve szinte mindegy.
A lényeg, hogy akár adó, akár vevő volt valaki, ha véget ér a "műsor", akkor gyászolni fog.
Mindegy, hogy miért szűnt meg, ki szüntette meg a kapcsolatot, milyen külső vagy belső okból lett vége.
Magának az energiaáramlásnak a hiánya fogja a hiányérzetet kiváltani, ami addigra az élet része lett.
Egy kolléganőm azt mondta, mikor meséltem neki a válásomról és a kapcsolódó zavaros érzelmeimről:
- Teljesen mindegy, hogy jó volt-e, vagy nem, segített-e neked, vagy nem. Elég sokáig tartott ahhoz, hogy meggyászold. Ha lett volna egy szobanövényed, ami csak egy sarokban álldogál, és te locsolod, tápoldattal kezelgeted, azt is meggyászolnád, ha kipusztul. Hatványozottan így van ez emberek esetében.
Elgondolkodtam az elhangzottak mély igazságtartalmán, és tudomásul vettem, hogy a gyászmunkát bizony, egyedül kell elvégeznem. Minden egyéb külső próbálkozás csak ront a helyzeten. (Addigra már ebben is volt - sajnos - némi tapasztalatom.)
A gyász valóban nehéz munka. Első két szakaszában olyan nehéz, hogy emberek haltak már bele. Senki nem tud segíteni a gyászoló léleknek ebben a két stádiumban, a körülötte lévők legfeljebb szeretetteljes aggódással, reménnyel fordulhatnak a gyászoló irányába, és reménykedhetnek, hogy van elég tartaléka az újrakezdéshez.
A harmadik stádiumban azonban, ha valaki eljut odáig, kezd hiányozni a külvilág.
Nem feltétlenül egy bizonyos jelsorozat - addigra már túl van a felismerésen a gyászoló, hogy az a jelsorozat többé nem elérhető - inkább azt pótolandó, vegyes inputok. Ilyenkor már kell kicsit nyitni a többiek felé, hiszen alapvetően társas lény az ember. Jól esnek a programok, baráti beszélgetések.
És ez az a stádium, ahol a közösségi oldalak, így a társkereső is segíteni tud.
Csak akkor tehát, ha valaki eljutott a "Megtörtént. Borzasztó, de túl szeretném élni" felismeréséig, és nem akar ajtóstól a házba rontani. (Ennek tudatos megélése komoly dolog, sok ember valóban nem jut el eddig a pontig, vagy csak az ösztönök szintjén.)
A társkereső oldal tehát tele van lelki sérült emberekkel. Jobb esetben lábadozókkal, de sok a súlyos stádiumú beteg is.
Sok ember van, aki nem vezet naplót, pedig jobban tenné, ha kiírná magából bánatait, minthogy kapcsolatról-kapcsolatra meneküljön önmaga és a saját érzései elől...
Mások annyira bizonytalanok, hogy már csak a saját - sérült - önmagukat érzik biztos pontnak. Kívülről nézve az ilyen ember narcisztikusnak tűnhet, pedig valójában rettenetesen bizonytalan. Ráadásul már a kiinduló pont sem ép...
Mindig érdekes kísérlet, amikor két lelki sérült ember megpróbál egymással valami újat kezdeni. Érdekes, mert mindketten hozzák az előző, feldolgozatlan traumákat - óhatatlanul hozzák, az is hozza, aki esküszik, hogy neki olyan nincs - dehogynem, csak épp még tagad is, épp, mint ahogyan az alkoholisták szoktak.
Ugyanis, ha valaki körül "minden rendben", akkor az az illető nem magányos. Pontosan azért, mert az emberek úgy húzódnak az ép lelkű ember közelébe, ahogy fázós őszi estén közelebb húzódnak a tűzhöz a kirándulók.
Ha valaki a magánnyal, egyedül léttel küzd, akkor energiaellátási gondjai vannak (jellemzően energiahiánya van). Ennek oka lehet a gyász állapota, vagy a személyiségéből fakadó más gond.
Mi történik, ha két ilyen ember találkozik?
Sok esetben semmi.
Nedves taplóval nem lehet tüzet gyújtani - ez régi bölcsesség. Akinek beteg a lelke, az nem tud fényt sugározni.
Akkor minek a társkeresősdi?
Hiszen ott csak beteg lelkek találhatók...
A taplónál maradva, a társkereső oldalon meg lehet szárítani. (Sok taplót... :D)
Tehát, ha kellő tisztelettel, szeretettel és empátiával fordulsz a többiek lelke (és annak sérülései) felé - a szeretet erejével tudod gyógyítgatni a többiek sebeit és ezt Te is visszakaphatod. Érezni fogod, hogy ha szeretetet küldesz társaidnak, az visszaérkezik Hozzád. Visszaérkezik, és Te is magasabb energiaszintre kerülsz általa. Másokat gyógyítva gyógyulsz... érdekes ez. (Vigyázat. Ennek az ellenkezője is működik. Sőt, a virtuális mind a pozitív, mind a negatív energiaáramlásokat meghatványozza... furcsa, de így van.)
Aztán a sokféle jelből lassan-lassan kiválik, amelyik fontosabb számodra a többinél. Megtalálod azt, akinek a hogyléte fontosabb, mint a többieké. Akinek a kedvéért szívesen megteszel/eltűrsz olyasmit is, amit önmagadért nem tennél/tűrnél meg.
És ahogyan megindultok lassan-lassan egymás felé, elkezdődik az adó-vevő készülékek finom hangolása is..

Hát így tudod meggyógyítani önmagad, azáltal, hogy gyógyítgatod a társaidat / társadat. Ehhez a legfontosabb, hogy legyen Benned sok-sok türelem, szeretet, tolerancia, sőt: empátia.

Schwarzwaldklinik